|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 23 találat | lapozás: 1-23 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Petres László 2001. november 19.Csíkszeredán megtartották a kritikusok fórumát. Az erdélyi színházi kritikaírás feltámasztására hivatott rendezvény szervezői, a szatmárnémeti Harag György Társulat és a Csíki Játékszín négynapos gazdag programot állított össze. A nov. 18-án zárult rendezvénysorozat részeként adta elő a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes a Szarvas-rege c. táncelőadását, végül a Csíki Játékszín a szakmai sikereket kiérdemelt Vérkötelék c. táncjátékát. Az előző napon kerekasztal-beszélgetést tartottak. Szabó István, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet aligazgatója az anyaországi színházfinanszírozási modelleket ismertette, s a beszélgetésen részt vevő színidirektorok, Lőrincz Ágnes, Parászka Miklós a romániai finanszírozási formákról szóltak. A szakmai fórum központi témája az erdélyi magyar színikritika volt. A kritikusok fóruma díjkiosztással ért véget: az I. díjat Imreh István érdemelte ki, II. díjas Bálint Ildikó lett, a megosztott III. díjat Boros Kinga és Petres László kapta. /Kritikusok fóruma. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 19./2002. augusztus 13.A kolozsvári-szegedi közös kiadású filozófiai folyóirat, a Kellék 21. száma, amely nemrég jelent meg, hat szerző dolgozatát tárja az olvasók elé. A tanulmányok a nagyváradi Posticum katolikus ifjúsági központban tavaly októberben megrendezett Isten arca és/vagy a szentség megnyilvánulása a zsidó és a keresztény hagyományban című konferencián hangzottak el elsőként. A szerzők: Bruncsák István, Bendl Vera, Veress Károly, Gáspár Csaba László, Petres László és Rigán Loránd. A Posticum - Movimentum Iuventutis Christianae Egyesület újabb konferenciát hirdet ez év októberére Lélek és élet - a bioetika és a keresztény vallás lehetséges kapcsolatai címmel, amelyre a fenti témában írott tanulmánnyal nevezhetnek be a szerzők. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 13./2004. április 10.Ápr. 8-án Kolozsváron, a Györkös-Mányi Albert Emlékházban kiosztották az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kritika-pályázatának díjait. Az alapítvány kilenc éve Székelyudvarhelyen azzal a szándékkal alakult, hogy a hazai tollforgatók számára kiírt pályázatokkal tehetségeket részesítsen kitüntetésekben, ezzel szolgálva az erdélyi magyar irodalom fejlődését. Eddig kisregények, esszék és novellák szerzői számára hirdettek pályázatokat, tavaly viszont a kritikaírás következett. Lőrincz György alapítványi elnök elmondta: a pályázat szülőatyjai Kántor Lajos és Pomogáts Béla. A díjazottak – valamennyien fiatal tanárok, diákok, reményteljes művészetrajongók – a következők: 1. Végh Balázs, 2. Vári Csaba, 3-4. Gál Andrea és Petres László. /Ö. I. B.: Fiatal kritikusok elismerése. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 10./2004. április 16.Ápr. 8-án a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban átnyújtották az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kritika-pályázatának díjait. Az első díjat Végh Balázs Béla, a Szatmárnémeti Tanítóképző Főiskola adjunktusa, az irodalomtudományok doktora kapta. A kritika-pályázat további díjazottai: 2. díj – Vári Csaba; a két 3. díjas – Gál Andrea, illetve Petres László. Az első díjas szatmári kritikus 2003 októberében védte meg nyilvánosan a Babes-Bolyai Tudományegyetem kolozsvári Magyar Irodalomtudományi Tanszékén a Kanonizáció a kisebbségi irodalomban c. doktori értekezését. /Kinál György: Az erdélyi magyar irodalom Szerb Antala: Végh Balázs-Béla. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 16./2009. január 15.Az Érték és történelem /Pro Philosophia Kiadó/ című kötet tanulmányai az axiológia és a történelemtudomány kapcsolatát a kortárs francia és német történetfilozófiában, a jogfilozófiában, a történetírásban és a média területén vizsgálják – mondta Kovács Barna doktorandusz a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Filozófiai Szakbizottsága, a Pro Philosophia Alapítvány és az Erdélyi Múzeum-Egyesület által január 13-ém tartott könyvbemutatón Kolozsváron, az EME dísztermében. A kötetet szerkesztő Egyed Péter egyetemi tanár mellett a tanulmányok szerzői közül Keszeg Anna, Soós Amália-Mária, Rigán Loránd és Zuh Deodáth volt jelen. A mű létrejöttéhez hozzájáruló hét kutató (a jelenlévők mellett Nagy Erika és Petres László) kérdése az volt, hogy lehet-e értékekre való vonatkoztatás nélkül beszélni a történelemről, illetve, hogy milyen értékek ragadhatók meg a történelemben. A kiadvány a Sapientia Kutatási Programok Intézetén belül folytatott, Egyed Péter által irányított közös kutatómunka eredményeit tartalmazza. Keszeg Anna írása a Louis Marin francia filozófus műveiben megjelenő reprezentáció, elbeszélés és történetírás szerepét vizsgálja, Egyed Péter pedig arra világít rá, hogy értéksemleges társadalom- és történelemtudomány nem létezik. Nagy Erika kifejtette: a jogi értékrendszer nem függetlenedhet az erkölcsi értékektől, ennek ellenére lényeges a jog és az erkölcs közötti különbségtétel. Soós Amália-Mária a média elméletben megfogalmazott értékeinek (becsületesség, pártatlanság) gyakorlati megnyilvánulásaival (siker, pénz, agresszió és karrier hajszolása) foglalkozott, Rigán Loránd tanulmányának következtetése az volt, hogy a nietzschei nihilizmus kérdése nem oldódik fel a posztmodern korban. A megjelent szerzők is beszéltek. Soós Amália szerint több pozitív értéket hordoznak magukban a kisebbségi médiaintézmények, mint a többségiek. Az érték és történelem közötti kapcsolat megközelíthetőségének sokféleségét emelte ki a közönség soraiban ülő Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, aki a székelyek és a magyarok történelme közötti különbségre hívta fel a figyelmet. A székely szervezett nép, létező belső törvényeit a gyakorlati életben is tudta érvényesíteni az idők folyamán – mondta. Hozzátette: a történelemírás csak akkor lehet objektív, ha a történész elismeri a források fontosságát. /Ferencz Zsolt: Filozófusok az axológia és a történelemtudomány viszonyáról. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 15./2012. augusztus 25.Csángóföldről szertültek szét – Regáti magyarok között (1.)A Prut és a Moldovai Köztársaság közvetlen szomszédságában, több mint ezer ortodox család által lakott Galac megyei faluban ismertem meg egy csángó asszonyt, akiről úgy tartom, halála után a szentek között van a helye. Egy hetvenfőnyi katolikus közösségben négy gyermeke felnevelése után másik négy elesettet gondozott, tizenhetet keresztelt, s „amikor eljött a revolúció, és a televízióban megmutitották Krisztust”, nekifogott, és templomot épített. A galacin kívül jelenleg a folteşti-i templom az egyetlen katolikus istenháza a megyében. Búcsúját szeptember 14-én, Szentkeresztkor tartják, s hiszem, egykor az utódok annak alapítója-építője, az esztufuji származású Fergyes Borbála emlékére is minden esztendőben elmondanak legalább egy imát. Olyan az élet, mint a nincsesség Mielőtt a folteşti-i csángók nyomába erednénk, ismerkedjünk meg azzal a faluval, ahonnan az 1971-es árvíz miatt kellett eljönniük és megtelepedniük a Regátban, egy színtiszta ortodox faluban, ahol sokáig valamiféle szektának hitték őket, mert nem tudták, miféle hitet tartanak. Esztufujban hét házat vitt el az ár egyszerre, s ahol a házak megmaradtak, ott is nagy volt a kár, mert ahogy mondják, megindult a föld, csúszott le a hegyről. Augusztus 11-én két helybéli fiatal, Emanuel Feraru és Adelina Harabagiu esküvője napján látogattunk Esztufujba, melynek magyar nevét, Nádasfalu, mára már csak az öregek ismerik. Ebben a székelyes csángó faluban, éppúgy, mint a környék településein, tíz gépkocsiból legalább nyolc olasz rendszámú, de arra a huszonöt főnyi magyarországi csoport és jómagam sem számítottam, hogy Harabagiuék háza elé olasz rendszámú fekete limuzin gördül be az ifjú párral. Miközben kattogtak a fényképzőgépek, a rokonság néhány fiatal tagja román csujogatásokkal fogadta a polgári esküvő és a templomi szertartás között hazatérő éppen csak házasokat. A nagymámák sírtak örömükben, és azt mondták, most nagy boldogság van, egyébként „olyan az élet, mint a nincsesség”. Míg Lenţa asszony, Adelina édesanyja irányította a sürgölődő háznépet, és ő maga is bőségesen kivette részét a munkából, férjével, a menyasszony édesapjával váltottam néhány szót. Dolgozott már Spanyolországban, Németországban, Hollandiában, jelenleg Olaszországban kőműveskedik, felesége pedig takarít és felszolgál, s tán még kürtőskalács-sütödét is nyitanak, ha továbbra is ilyen jól boldogulnak. Azt mások is megerősítették, hogy kétezer euró között lehet megkeresni egy hónapban, ebből ötszáz az albérlet, ezerötszáz elmegy élelemre, számlákra, benzinre, még egy kicsi a ruházkodásra, ajándékra az itthoniaknak, de majdnem egy fizetést félretesznek, amiből itthon házat építenek. Valóban így van, majdnem minden öreg ház mellett van egy új, sokkal nagyobb és modernebb, hatalmas fürdőszobával, ami szinte a legszebb ezekben a lakásokban, de ez sem mentes a közeli pöcegödör bűzétől. Harabagiuék szíves vendéglátását rövidre kellett fognunk, a templomi szertartásra sem maradhattunk, mert vártak a lujzikalagori gyermekek egy kis előadással, a helybéliek pedig bőséges vacsorával. A kalagori nagytemplom Úgy tartják, Lujzikalagor búcsús falu, egyik templomában vízkeresztkor van a búcsú, ez az egész falué, az 1990 után épült falurészben, az új negyedben – a helyiek úgy hívják, Iliescu negyed, mert az ő elnöklése idején kapták vissza az emberek a földeket – Szent Antalkor búcsúlkodnak, és a Kalagor fölé emelkedő három dombon levő kápolnácskáknál, kőkereszteknél – Sziniszló, Kálvária, Bérc – szintén egy-egy búcsút tartanak. Ezekről a magaslatokról mutogatta csoportunknak Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) volt elnöke a falurészeket: Görkútja, Hegyecske, Zerese, Bonyhafoka, Ţigănie, Korhán, Katon és Disznóhegy, ahol az 1947-ben épített kalagori nagytemplom áll, és mely dombocska onnan kapta a nevét, hogy száz évvel ezelőtt ott még vaddisznók fürödöztek. Ma már az ötezernégyszáz lakosú Lujzikalagor nagytemplomának harangja messzire elhallszik, és felirata is hirdeti: „Az élőket hívogatom, a halottakat sirogatom.” Száznyolcvan fokot fordulva a lujzikalagori látványtól, a Szeret menti csángó falvak terülnek elénk a magaslatról, még ködös időben is jól látni a bákói, trunki és klézsei duzzasztógátat. Szombat lévén igencsak furcsának tűnt, hogy osztják a búzát, de az emberek ezt nem bánták, azt ellenben igen, hogy idén a tavalyinál százötven kilóval kevesebbet kaptak, minden hektár után hatszáz kilót, ami még így is kétszer annyi, mint amit mifelénk adnak. Földjeik messze vannak a falutól Sóspatak környékén, s mert a fiatalok többnyire külföldön dolgoznak, nincs, aki megművelje a termőföldet, ezért az öregek rábízzák arra a gazdára, aki felvállalja. Szállásadóm inkább a krumplit siratta, az bizony igen drága, egy lejért nemigen kap, de másfelet sem adott a torjai árusnak, aki egy fehér furgonnal megállt a házuk előtt. A szomszédban sem igen vettek, de a torjai ember azt mondta, olyan még nem volt, hogy pityókával tért volna haza. Mámámék nem tudtak oláhul Ferenţ Cristina és Valentin házában két napot töltöttem, otthon lévő három gyermekük közül egyiktől sem hallottam magyar szót, a negyedik nemrég ment el otthonról, otthagyva iskolát, szülőt, testvéreket. A legkisebb, Ciprian jár a délutáni magyarórákra, nekünk nem mutatta be nyelvi tudományát, de románul azt mondta, szereti a tanítónál. Cristina azt mondja, ha az iskolában oláhul tanulnak, akkor azt kell ismerniük, de értenek magyarul. „Mű, mikor otthon voltunk mámámnál, mikor kicsikék voltunk, magyarul beszéltünk. Mámámék nem tudtak oláhul, ez a tineret most nem beszél magyarul, de az öregecskék vannak, melyikek tartják a nyelvet eröst. Én nem tanultam éneket, se imát, én oláhul imádkozom, de vajon egy öregasszony, melyik chiar jól énekel magyarul. Idele, amikor kiérünk az ulica végibe, exact az a ház. Néni Maric, azt mondják neki, Cernic Maric, de most tán beteg.” A nyelvi értekezésről Cristina gyorsan áttér egy másik témára, úgy tűnik, jobban foglalkoztatja annak a harminckilenc éves asszonynak a története, akit „megtalált a halál” és éppen aznap temették, amikor ott voltunk. Mellrákban hunyt el, öt gyermeket hagyott maga után. Isten nyugtassa. Az is jó, ha kétnyelvűek Este a délutáni magyaroktatás helyszínén gyülekezünk. Ezért a házért bért fizet az MCSMSZ, illetve amióta átvette, néhány hónapja, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Takaros kis ház, a tanterem szépen berendezve, a nagytusnádi Petres László tanítóskodik itt, minden bizonnyal jól végzi a dolgát, a gyermekek szeretik és szépen énekelnek magyarul. Hatvanan járnak a délutáni magyarórákra, még ötvenen pedig a falu másik felében a sepsiszentgyörgyi Szász Csillához, azt a házat az MCSMSZ megvásárolta. Lujzikalagorban egyelőre nincsenek magyarórák az iskolában, igen sok az ellenállás az igazgató részéről, s bár a tanítók kétszer próbálkoztak, nem tudták beindítani az iskolai oktatást. Moldvában az elmúlt tanévben huszonhárom faluban közel kilencszázan jártak az iskolai magyarórákra, és még hétszázan a délutániakra, de lenne még legalább ugyanennyi település, ahol el lehetne indítani a magyaroktatási programot. A kalagori öregek elmesélik, néhány évvel ezelőtt még azt gondolták, ennek a nyelvnek vége, s lám, most az unokáik már írni is tanulnak magyarul. Illúzióink ne legyenek, de ha ezek a gyermekek kétnyelvűek lesznek, és átadják, amit az öregektől tanulnak, akkor van értelme ennek a munkának – mondja Petres László tanító. Meddig lesz az Istentől A Gábor, Cociangă, Varga, Ádám, Ciampu, Ferenţ, Biró nevezetűek falujában, Lujzikalagorban augusztusban nagy a jövés-menés, ebben a hónapban jönnek haza a külföldön dolgozó fiatalok, őket a hazahozott eurók jobban érdeklik, mint az, hogy gyermekeik milyen nyelven tanulnak. Olaszországban a legkisebbek is hamar beilleszkednek az iskolába, a szülők még csak alig mondogatnak néhány hétköznapi, hasznos kifejezést, ők már otthonosan csevegnek olasz barátaikkal. Az utcán nehéz megszólítani a húsz-harmincasokat, a negyvenesek is találnak maguknak sürgős tennivalót, vagy egyszerűen azt válaszolják, ők nem tudnak madzsarul, és sietősen továbbmennek. Gábor Anna néni ellenben látszólag elfáradt, tán nem csak dombos-völgyes lujzikalagori utcákon hazafelé menet, hanem az elmúlt hét évtized alatt is, s azt mondja, élete „még jól, még rosszul es, menen elé”. Nincsenek gyermekei, nem adott az Isten, így „kínlódunk ketten az embervel és az Istennel vagyunk hárman”. Biró Anna is megáll, amikor Adjon a Mária! Köszöntéssel szólítom. Négy gyermeke van, mind elmentek külföldre dolgozni, s még az unokáját sem látta, tán egy esztendeje nem volt itthon a Magyarországon élő fia, akinek ottani feleségével nem értik egymást telefonon, mert a menye azt mondja, ő „nem értődi ezt a csángós nyelvet”. A másik menye hazajött Olaszországból, és azt mondta, amikor visszamegy, tán nem is jön többet haza. Anna néni erre azt felelte: „Na, akkor bábuljon magára, mert én magamra es meghalok.” Lujzikalagori házigazdáimtól búcsúzóban, az utolsó percben kerül szóba, hogy a Galac megyei Folteşti után a Konstanca megyei Ojtozba (Ojtuz) megyünk, ahol Kalagorból elszármazottak alpítottak falut 1923-ban, és akiknek lujzikalagori rokonaikkal már találkoztunk a faluban. Cristina összecsapja a kezét: „Drága jó Istenem, az én emberemnek a fratyeja, Ion is ott ül, menjen, s lássa meg, biztosan jól fogják primilni (fogadni – szerk. megj.).” Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. szeptember 13.Egységesen folytatódik a moldvai magyar oktatásEbben a tanévben a magyar állam határozatlan időre szóló megbízása alapján a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szakszerű irányításával folytatódik a moldvai magyar oktatási program. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége megértéssel lemondott az oktatási program megosztásáról, a Szeret-Klézse Alapítvány is integrálódott, alkalmazottai kivétel nélkül a RMPSZ-szel kötöttek munkaszerződést, elfogadva ennek feltételeit. Így egységes rendszerben folytatódik tovább a magyar oktatás Csángóföldön. Szeptember első két napján a RMPSZ a szovátai Teleki Oktatási Központban meg is tartotta első tanévnyitó képzését a pedagógusok részére. A találkozón a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a KEMCSE is képviseltette magát. Burus-Siklódi Botond elnök részletesen ismertette az RMPSZ szervezet működését, melyen belül a moldvai oktatási program felügyeletét, irányítását az eddigi tiszteletbeli elnökre Lászlófy Pálra ruházták. Személyében a moldvai oktatási ügyekben rendkívül tapasztalt (2005-ig maga is rész vett benne), tanáremberként a tanárok munkáját átlátó, széles kapcsolatokkal rendelkező szakembert nyert a program. Márton Attila, lészpedi tanító továbbra is az oktatási program megbízott koordinátora, de már függetlenítve, csak a délutáni oktatásban vesz részt. A keresztszülők kapcsolattartója Szász Csilla lujzikalagori tanárnő lett. Az RMPSZ jogtanácsosa ismertette a tanárokkal az új feltételeket tartalmazó munkaszerződéseket, melynek értelmében a tanároknak tantervet, minden hónap végén beszámolót kell készíteniük munkájukról és az oktatásban résztvevő tanulókról. Az előre kidolgozott három-lépcsős tanterv alapján a képzésen a pedagógusok már összeállították munkaterveiket mind az iskolai, mind az iskolán kívüli oktatási formákra Porsche Éva, elemi oktatásért felelős Hargita megyei tanfelügyelőnő irányításával. Új, ígéretes megoldást talált az RMPSZ az oktatási helyszínek működtetésére, adminisztrációjára vonatkozóan. A tanárok minden hónapban szerződés alapján, egységesen 700 lej költségtérítési juttatást kapnak, amelyből az oktatási helyszín és a lakás bérlését valamint fenntartását – fűtés, villany, internet, kisebb javítások - önállóan fedezik. A megtakarítást, ha van, pedig mint bevételt 16%-kal leadózzák. Ez a nagy bizalommal megteremtett megoldás tehermentesíti az RMPSZ-t, önállóságot biztosít a tanároknak, és a helyszínek jobb színvonalon tartását eredményezheti. (Akinek kell, mindezek intézésében segítséget nyújtanak). Az RMPSZ megállapodott az MCSMSZ-szel, hogy a magyar házakban az ott tanító tanárok a fenti módon bérelik tőlük a tantermeket. A bevétel az MCSMSZ-é. Tanári kérésre, ebben a hónapban előleget utalnak, mert a tűzifát télire most kell megvenni. Az új konstrukció anyagi fedezése az AMMOA-ra hárul. Az alapítvány és az RMPSZ közötti szerződés értelmében a támogatásokat maradéktalanuk átküldik az RMPSZ-nek. A befizetéseket tehát továbbra is az AMMOA számlájára 11742173 -20154778-00000000 kell eljuttatni. Ennek hangsúlyozása minden tisztségviselőnek, minden tanárnak és keresztszülőnek lelkiismereti kötelessége, mert a támogatásoktól függ a moldvai magyar oktatás jövője. Az eddigi 24 helyszínnel szemben idén 26 helyen indul magyar oktatás. Nagy eredmény, hogy Forrófalván egyszerre iskolában és iskolán kívül is. Anton Nelu (Vajda János) közreműködésével. Szakszervezet híján a tanárok titkos szavazással két képviselőt választottak maguk közül Ferencz András kosteleki és Petres László lujzikalagori tanárt, akik a jövőben közvetítenek az RMPSZ és a tanárok között. Az RMPSZ célja, hogy az iskolán kívüli oktatást mielőbb integrálják az iskolákba. Hosszú távon ez ad ugyanis a társadalom, a szülők, és a gyerekek előtt tekintélyt, biztos magasabb színvonalat és jobb tanítási körülményeket az oktatásnak. A tanárok hatékony közreműködését várják ehhez a törekvéshez, Ahol lehet, ott a RMPSZ segít az iskolaigazgatókkal való tárgyalásban, ahol nem megy, ott természetesen megmarad az iskolán kívüli oktatás. A vetélkedőket, népdalversenyeket továbbra is a megszokott módon megtartják. Költségeit a támogatók fogják viselni, hisz ezek már bejáratott, közismert programok, minden évben volt, aki kisebb-nagyobb mértékben támogatta. A következő tanévben pedig pályázati alapokból fogják tovább finanszírozni. A csomagküldés a megszokott módon folytatódik, és a megérkezett csomagokról értesítést kap a KEMCSE, ami felkerül a honlapra (ez már tavasz óta jól működik). A leveleket egy bákói postafiókra lehet küldeni a jövőben, és Szász Csilla keresztszülő felelős gondoskodik majd címre juttatásáról. A postafiók címét később tesszük fel a honlapra. A választ a keresztgyermekek közvetlenül a keresztszülőnek juttatják el, a bélyegköltséget a tanári ellátmányból fedezik. Fentiek meggyőzték a KEMCSE vezetőségének jelenlévő képviselőit (Pákozdi Judit elnök, Lázárné Sereg Borbála falugazda felelős, Büttner Sarolta továbbtanulásért felelős), hogy jó esély van rá, hogy az érintettek átgondolt együttműködésével a moldvai magyar oktatás egy új, magasabb szakmai színvonalat ígérő fejlődési szakaszba lépjen. Pákozdi Judit, elnök Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület Erdély.ma 2012. szeptember 17.A csángóföldi magyar oktatás összeomlásától tart az MCSMSZA csángóföldi magyar oktatási program összeomlásától tart a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ), a program korábbi koordinátora; az új koordinátor szerint az MCSMSZ aggodalmait az táplálja, hogy a szövetség pénz nélkül maradt. Az Új Magyar Szóhelyi portál összeállításában arra hívja fel a figyelmet, hogy a moldvai magyar oktatási programot február óta irányító Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) változtatott a programban részt vevő tanárok szerződésének feltételein és az oktatási helyszínek működtetésének alapelvein. A most bevezetett rendszerben az oktatási program tanárai egységesen havi 700 lej (44 500 forint) költségtérítési juttatást kapnak. Ebből maguk fedezik az oktatási helyszín és lakásuk bérleti és fenntartási költségeit. Az RMPSZ elképzelése szerint az MCSMSZ által működtetett magyar házakban is az ott tanító tanárok bérlik a tantermeket. Az MCSMSZ elnöke, Pogár László úgy vélte, az új rendszer az oktatási program összeomlásához, az oktatók szétszéledéséhez vezet. Szerinte a pedagógusszövetség nem kívánt adminisztratív terheket ró a programban részt vevő tanárokra, másrészt a személyenkénti 700 lejes keret nem elég az oktatással járó költségek biztosítására. Pogár emlékeztetett arra, hogy a múlt tanévben még a csángószövetségre hárult az oktatási körülmények biztosítása, a tanároknak pedig egyetlen feladatuk volt: magyarra tanítani a csángó gyerekeket. Pogár László kijelentette, az MCSMSZ nem lát más kiutat, mint elindítani a saját oktatási programját. Hozzátette, olyan településeken kezdeményezik a csángó gyerekek magyar nyelvű oktatását, amelyekre nem terjedt ki eddig a moldvai magyar oktatási program. Nem látjuk ennek a rendszernek a jövőjét, ebben nem vállalunk felelősséget. Budapest lényegében államosította az egészet" – jelentette ki Pogár László. Az Új Magyar Szó kitért arra, hogy a rendszer bevezetéséről szeptember elején tájékoztatták a csángó oktatási programban részt vevő tanárokat az RMPSZ, illetve a Nemzetpolitikai Államtitkárság és a Bethlen Gábor Alapkezelő képviselői. Az elképzeléseket a pedagógusok megszavazták. Petres László lujzikalagori tanár – akit a programban részt vevő tanárok az egyik szószólójukká választottak – jogosnak tartotta az MCSMSZ elnökének aggodalmát. Úgy vélte azonban, hogy a rendszer kipróbálásával derülhet ki, kell-e változtatni azon. Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke – aki a moldvai oktatási program felügyeletét látja el – az Új Magyar Szónak elmondta, a tavalyi félév tapasztalata alapján dolgozták ki a csángó oktatási program új lebonyolítási rendszerét. Nem lehet egy oktatási helyszínt úgy biztosítani, hogy a tanár állandóan telefonálgat, ha kiment egy biztosíték. Adminisztrátort egy akkora területen utaztatni, rengeteg benzinköltséggel jár" – jelentette ki Lászlófy Pál. Hozzátette, az RMPSZ-nek felelnie kell azért, hogy ne legyenek fölösleges kiadások. Emlékeztetett arra, hogy a csángószövetségtől éppen azért vették el ezt a feladatot, mert a finanszírozó túlzottnak találta az MCSMSZ költekezését. Meg tudom érteni a csángószövetség aggodalmait: pénz nélkül maradtak" – fogalmazott az RMPSZ tiszteletbeli elnöke. MTI Erdély.ma 2012. október 12.Mi lesz veled, csángóoktatás?Nem látja biztosítottnak a moldvai csángók magyaroktatásának jövőjét a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, miután a Budapest által finanszírozott program új koordinátora, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége változtatott az oktatók munkaszerződésének feltételein és az oktatási helyszínek működtetésén. Cseke Péter Tamás a pró- és kontra érvekről kérdezte az érintetteket. Miután a budapesti kormány finanszírozóként tavasszal úgy döntött, többé nem bízza a Moldvai Csángómagyarok Szövetségére (MCSMSZ) a moldvai csángók magyaroktatásának megszervezését, az új koordinátor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) új alapokra helyezte ettől az iskolai évtől az oktatási programot. A pedagógusszövetség elsősorban az oktatók munkaszerződésének feltételein és az oktatási helyszínek működtetésének alapelvein változtatott. Ezek szerint a tanárok minden hónapban szerződés alapján, egységesen 700 lej költségtérítési juttatást kapnak, amelyből az oktatási helyszínt és a lakás bérlését, illetve fenntartását – fűtés, villany, internet, kisebb javítások – önállóan fedezik. A megtakarítást, ha van, megtarthatják, és bevételként 16 százalékkal leadózzák. Az RMPSZ elképzelései szerint az MCSMSZ által működtetett magyar házakban az ott tanító tanárok bérlik a csángószövetségtől a tantermeket. Az új rendszer bevezetéséről szeptember elején, a szovátai Teleki Oktatási Központban tájékoztatták a csángó oktatási programban részt vevő tanárokat az RMPSZ, illetve a finanszírozó budapesti Nemzetpolitikai Államtitkárság és Bethlen Gábor Alapkezelő képviselői. Az elképzeléseket a pedagógusok megszavazták. Pogár László: összeomlik a program Az MCSMSZ álláspontja szerint az új elképzelés az oktatási program összeomlásához, az oktatók szétszéledéséhez vezet. „Máris kapom a jelzéseket a tanároktól, hogy amint csak tehetik, új állás után néznek” – nyilatkozta az Erdélyi Riportnak a csángószövetség elnöke, Pogár László. Tájékoztatása szerint a pedagógusszövetség elképzelésének két nagy hibája van: egyrészt adminisztratív terheket ró a programban részt vevő tanárokra, másrészt a személyenkénti 700 lejes keret nem biztosítja az oktatással járó költségeket. „A pedagógust hagyni kellene tanítani, nem gazdasági szakember, nem adminisztrátor. Ettől a tanévtől házat kell bérelnie, terembért kell fizetnie, fűtőanyagot kell beszereznie, állni a számláit, és mindezt a megadózott 700 lejből, azaz 588 lejből. Csupán a házbér 300 lej havonta” – magyarázta Pogár. Emlékeztetett arra, hogy a múlt tanévben még a magyar állammal szerződő csángószövetségre hárult az oktatási körülmények biztosítása, a tanárnak pedig egyetlen feladata volt: magyarra tanítania a csángó gyerekeket. „Így most kihelyezik a tanárt Kukutyinfalvába, oldja meg a szállását, és senki sem ellenőrzi, hogy tanít-e egyáltalán, vagy kispórolja a terembért, hogy több maradjon a 700 lejből” – vetítette előre a jövőt. Pogár szerint a csángószövetség összesen hét magyar házában lévő oktatási helyszínek biztosítására a 700 lej távolról sem elég. „A tavalyi számlákat átlagolva ki tudjuk mutatni: a tanároknak biztosított összegek távolról sem fedezik a költségeket” – jelentette ki. Ezért szerinte a megoldást az jelentette volna, ha az MCSMSZ-től nem a tanárok, hanem szerződés alapján az RMPSZ bérli a termeket. Felvetésünkre, hogy az elképzeléseket a pedagógusok is megszavazták, Pogár kijelentette: „Mit egyebet tehettek volna? Kell egy munkahely, amíg más állás után nem néznek”. Hozzátette: legfeljebb heten-nyolcan lehettek elégedettek a szerződési feltételekkel, azok az új pedagógusok, akik „nem tudták, mivel jár ez az egész”. Petres László: előbb ki kell próbálni A Teleki Oktatási Központban tartott megbeszélésen a tanárok titkos szavazással két képviselőt választottak maguk közül: Ferencz András kosteleki és Petres László lujzikalagori tanárt, akik a jövőben közvetítenek az RMPSZ és a tanárok között. Petres László az Erdélyi Riportnak elmondta: jogosnak tartja az MCSMSZ elnökének aggodalmát, tanártársai közül többen is félve vágnak neki ennek a tanévnek. „Ennek ellenére azt mondom, meg kell adni a lehetőséget új rendszer beindulásának, mert a visszásságok csak akkor derülnek ki, ha már kipróbáltuk. Múljon el a tél, lássuk például azt, hogy mekkorák a fűtésszámlák” – jelentette ki. A pedagógus tájékoztatása szerint elsősorban a nagy oktatási helyszíneken, az MCSMSZ által működtetett magyar házak esetében derülhet ki, hogy az RMPSZ által biztosított keret nem elég a költségek fedezésére. „Ezek nagyobb intézmények, fenntartásuk több költséggel jár” – magyarázta. Hozzátette, az is aggodalomra adhat okot, hogy a magyar közösségi házak fejlesztésére így már nem nyílik lehetőség. „Az MCSMSZ ezt korábban megtette” – fogalmazott. Lászlófy Pál: az MCSMSZ aggódik, mert pénz nélkül maradt Az RMPSZ-nél a tiszteletbeli elnök, Lászlófy Pál felügyeli és irányítja a moldvai oktatási program felügyeletét. Az Erdélyi Riportnak elmondta: a csángó oktatási program új lebonyolítási rendszerét a tavalyi félév tapasztalata alapján dolgozták ki. „Nem lehet egy oktatási helyszínt úgy biztosítani, hogy a tanár állandóan telefonálgat, ha kiment egy biztosíték. Adminisztrátort akkora területen utaztatni, rengeteg benzinköltséggel jár” – utalt Lászlófy arra, hogy korábban a tanárok ügyes-bajos dolgait az MCSMSZ intézte. Hozzátette: az új megoldás tehermentesíti az RMPSZ-t, önállóságot biztosít a tanároknak, és a helyszínek jobb színvonalon tartását eredményezheti. Az RMPSZ tiszteletbeli elnöke emlékeztetett arra, hogy a csángószövetség tulajdonában lévő magyar közösségi házakban nem egy, hanem két tanár tanít, tehát ezeken a nagyobb oktatási helyszíneken nem havi 700, hanem havi 1400 jut működési költségekre. „A költségeket amúgy is átlagolni kell: a téli hónapok valóban többe kerülnek, de nyáron nem kell fűtésre költeni” – magyarázta. Lászlófy azt sem tartja jó megoldásnak, hogy bizonyos oktatási helyszínek működtetésére a tanárokkal, másokéra a csángószövetséggel kössenek szerződést. „Ha az MCSMSZ-szel szerződünk, akkor ismét előfordulhat az, ami a múltban megtörtént: a tanár ránk telefonál, hogy a csángószövetség nem biztosította a feltételeket. Ha a tanárral kötünk szerződést, aki ott lakik és ott dolgozik, akkor ő fizet a csángószövetségnek, és nem nekünk telefonál be Csíkszeredába, ha bedugult a vécéje” – jelentette ki. Elmondta: miután az RMPSZ-re bízta a csángó oktatási program lebonyolítását a magyar kormány, felelniük kell azért, hogy ne legyenek fölösleges kiadások. Emlékeztetett arra, hogy a csángószövetségtől éppen azért vették el ezt a feladatot, mert a finanszírozó túlzottnak találta az MCSMSZ költekezését. „Én meg tudom érteni a csángószövetség aggodalmait: pénz nélkül maradtak” – fogalmazott Lászlófy Pál. Pásztor Gabriella: nem szabad plusz terheket róni a tanárokra Pásztor Gabriella oktatási államtitkárként évekig foglalkozott a csángó oktatási programmal, többször járt a csángóföldi helyszíneken is. Az Erdélyi Riportnak elmondta, legfontosabb kifogása az RMPSZ elképzeléseivel kapcsolatban az, hogy adminisztratív feladatokkal terheli meg a tanárokat. „Természetesen az sem elhanyagolható szempont, hogy azon a vidéken igen kemények a telek, nem tudom, hogy a 700 lej mire lesz elég” – jegyezte meg. Szerinte sokkal jobb volt az az elképzelés, hogy a programban résztvevő tanárok ügyes-bajos dolgait az MCSMSZ intézze. Emlékeztetett arra, hogy a csángó gyerekeket oktató tanárokra amúgy is hárulnak plusz pedagógusi feladatok, ha komolyan veszik a küldetésüket. „Például egyénekre szabott fejlesztési terveket kell készíteniük, mert a gyerekek nem azonos szinten beszélik a magyar nyelvet. Tudom, hogy ezeknek a pedagógusoknak rengeteg energiáját felemészti ez a munka, többször voltam óralátogatáson csángóvidéken” – magyarázta Pásztor Gabriella. Emlékeztetett arra is, hogy a tanároknak ellenséges közegben kell dolgozniuk. „Azokban a román községekben nem mindenki örül annak, hogy magyaroktatás zajlik a településen. Lujzikalagor polgármestere ott jártamkor arról biztosított, hogy nem gáncsolja a magyaroktatást, ám a helybeliektől tudom, hogy megfenyegette a családokat: kizsuppolja őket a faluból, ha gyermekeiket ezekre az órákra járatják” – mondta a volt oktatási államtitkár. Hozzátette: mindezt figyelembe véve úgy látná jónak, ha az RMPSZ hagyná, hogy a tanárok csak az oktatással foglalkozzanak. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2014. október 15.Mégis segít Budapest a 74 csángó gyereknek?Megoldódni látszik annak a 74 csángó gyereknek az ügye, akiknek elutasították az oktatási-nevelési támogatásra benyújtott pályázatát. Erről a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke, Pogár László egyeztetett kedden Budapesten Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkárral. Pogár László szerdán a maszol.ro-nak megerősítette: a gyerekeknek azért nem ítélték meg a támogatást, mert a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) helyett az MCSMSZ állított ki igazolást arról, hogy magyarul tanulnak. Helyzetüket ismertették a nemzetpolitikai államtitkárral, Potápi Árpád pedig megígérte, hogy megoldódik az ügy. „Budapesten a legnagyobb jóindulattal kezelik ezt a kérdést” – mondta lapunknak a csángószövetség elnöke. Az ügy előzménye, hogy az RMPSZ 2012 áprilisában átvette az oktatási program irányítását a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől (MCSMSZ), miután a főtámogató magyar kormány és a keresztszülős magánadományokat becsatornázó Alapítvány a Moldvai Magyar Oktatásért (AMMOA) megvonta bizalmát az MCSMSZ-től. Azóta nem éppen a felhőtlen a viszony a csángószövetség és a pedagógusszövetség között, ráadásul az oktatási program is akadozik. A Transindex helyszíni riportja szerint a múlt tanévben az előzőhöz képest Bákó megyében 38 órával csökkent az iskolai óraszám. A pedagógusok elmondása szerint egyes helyszíneken akadozik a házak fenntartásának kifizetése, elmaradtak a tanártalálkozók. Pogár szerint a 74 lujzakalagori és márafalui gyereknek azért a csángószövetség állította ki a pályázathoz szükséges igazolást, mert erre a két településre az RMPSZ által irányított oktatási program nem terjed ki. A két faluban az MCSMSZ alkalmazottja, Petres László tartja a magyar órákat. Petres korábban az RMPSZ alkalmazottja volt, ám Pogár szerint tavaly szeptemberben kirúgta a pedagógusszövetség. „Nem akartuk, hogy Lujzikalagor és Márafalu magyartanár nélkül maradjon, ezért alkalmaztuk Petres Lászlót, és így az RMPSZ helyett ezen a két településen a csángószövetség bonyolítja le az oktatási programot, adományokból” – magyarázta. Petres: magyarázat nélkül rúgtak ki A 74 csángó gyerek pályázatának elutasítására Petres László hívta fel hétfőn egy nyílt levélben a közvélemény figyelmét. A Potápi Árpáddal tartott budapesti találkozón a magyartanár is jelen volt. Ám Pogár Lászlónál borúlátóbban számolt be az egyeztetésekről. Nemmel válaszolt például arra a kérdésünkre: kaptak-e garanciát arra, hogy a két „szakadár” településen tanuló gyerekek kérelmét jövőre már nem fogják elutasítani. A pedagógus elmondta, továbbra sem érti, miért nem fogadták el tanítványai pályázatait. Magyarázata szerint ugyanazt a formanyomtatványt töltötte ki, mint amilyen az RMPSZ által kiállított igazolások, csakhogy a csángószövetség pecsétje szerepelt rajta. Petres tájékoztatása szerint tavaly szeptemberben harminc napos felmondási időt kapott a pedagógusszövetségtől, amelynek október 15-e óta már nem alkalmazottja. Kirúgását még csak meg sem indokolta az RMPSZ – állítja. „Azt még megértem, hogy velem így bánnak el, de amit a gyerekekkel műveltek, az szerintem megengedhetetlen” – jelentette ki. Hozzátette, éppen azért maradt Lujzikalagoron, mert nem akarta, hogy távozásával megszűnjön a magyaroktatás. Márton: nem csak Petrestől váltunk meg A csángó oktatási program koordinátora, Márton Attila szerint Petres Lászlót nem rúgták ki, egyszerűen nem hosszabbították a munkaszerződését. Ráadásul nem csak a lujzikalagori pedagógustól, hanem több tanártól is megvált a múlt tanév elején az RMPSZ. Lujzikalagoron pedig tavaly szeptemberben egy önkéntes váltotta Petrest, aki azonban decemberben felmondott. Márton elmondta, a pedagógusszövetség a múlt évben rendszeres ellenőrzéseket tartott a csángó oktatási program helyszínein. Ezekről a jegyzőkönyvek születtek, és az észlelt hiányosságokra felhívták a tanárok figyelmét is. „Ahol pedig azt tapasztaltuk tavaly ősszel, hogy a figyelmeztetések ellenére nem történt semmi változás, megváltunk az érintett pedagógustól. Közéjük tartozott Petres László is” – magyarázta. A gyerekek pályázatának elutasításáról elmondta: biztos benne, hogy az pályáztatást lebonyolító RMPSZ időben értesítette Petreséket arról, hogy az általuk kiállított igazolás nem felel meg a kiírás feltételeinek. „Ha hallgattak volna a figyelmeztetésre, akkor a 74 gyerek pályázatát nem utasították volna el” – jelentette ki. Márton ugyanakkor azt mondja: Máriafaluban idén januártól júniusig nem volt semmilyen magyaroktatás, Luzjikalagoron pedig "ahogy azelőtt is", csak hébe-hóba. „Csak azt nem értem, hogy amikor idén tavasszal a budapesti illetékesek kint jártak a két helyszínen, a csángószövetség képviselői az RMPSZ-t okolták amiatt, hogy megszűnt az oktatási program. Most pedig örömmel hallom, hogy megoldották az oktatást” – fogalmazott a lészpedi pedagógus. Cs. P. T. maszol.ro 2015. július 23.Tusványos – Csángónak lenni értékA moldvai csángók és az erdélyi magyarok közötti több száz éves nyelvi, kulturális és szemléletbeli különbségről, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége megújulásáról, a moldvai magyar oktatási programban elért eredményekről, a meg nem oldott kérdésekről, valamint a jövőre vonatkozó legfontosabb teendőkről szóltak az előadók tegnap a Bethlen Gábor-sátorban tartott, A moldvai magyarság sajátos kultúrájának, nyelvjárásának megőrzése mint nemzeti érdeknek a képviselete című kerekasztalnál. Pozsony Ferenc zabolai származású néprajzkutató, kolozsvári egyetemi tanár röviden vázolta a moldvai csángó identitás mibenlétét, azt a folyamatot, ahogyan a moldvai csángók a XIX. század végéig kimaradtak a polgári nemzet, a nemzeti kultúra és a nemzetállam építéséből. Hiányzott a saját belső értelmiségi réteg, a belső középosztály, s bár falvaikban a XIX. század végén olyan nyelvállapot létezett, mint jelenleg Székelyföldön, az állami iskola és a római katolikus egyház a többségi nyelv és identitás erőszakos terjesztésével megváltoztatta az addigi helyzetet. A csángó szakértő hangsúlyozta, a nyelvi, tudati, kulturális széttagolódás akkor kezdődött el, amikor kiléptek a szülőfaluból, a modernizáció elsodorta az anyanyelvre épülő hagyományos falusias kultúrájukat, amely korábban éppen azonosságtudatuknak volt a szerves része. A kollektivizálás után a csángó falvakból a fiatalok más nyelvű, más kultúrájú városokban szocializálódtak, az érvényesülés érdekében a szülők román nyelven taníttatták gyermekeiket. Az 1989-es változások után elindult a munkamigráció, kezdetben Magyarország volt a célország, de mivel számtalan integrációs nehézséggel találkoztak ott, ezért, elsősorban román kapcsolataik révén Olaszországban, Spanyolországban vállaltak munkát. Az elmúlt huszonöt évben elért eredményekről Pozsony Ferenc többek között elmondta, a magyar állam anyagi segítségével 2000-ben sikerült megszervezni Moldvában a magyar nyelv és a magyar kultúra oktatását állami iskolákban és iskolán kívül is. Ennek következtében nagyon sok faluban kialakult a helyi magyar értelmiség, amely az oktatáson kívül a mindennapokban is tanácsokkal, információkkal látja el az ott élőket. Hangsúlyozta, a moldvai csángók ma már szabadon mozoghatnak, szabadon szervezhetik meg kulturális életüket, alakíthatnak kapcsolatokat erdélyi és magyarországi magyar közösségekkel. Az el nem ért célok közül elsőként említette az anyanyelvű liturgia hiányát, ami azért is nagy veszteség, mert lassacskán kezdenek kihalni azok az öregek, akik gyermekkorukban még találkoztak magyar vallásos szövegekkel, akik még igénylik az anyanyelvű misét. Pozsony Ferenc néhány javaslatot is elmondott. Szerinte a nemzetközi diplomáciában kell lépéseket tenni a magyar mise érdekében, az oktatás és a kultúra mellett szélesíteni kell a kapcsolatrendszert Kárpát-medencei magyar katolikus közösségekkel, támogatni a kisvállalkozókat, a turizmust, befektetőket kell vonzani, és mindebben együtt kell működni a közös cél érdekében, össze kell fogni és cselekedni. A Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége elleni lejárató kampányban felhozott vádak, miszerint egyes pénzügyi elszámolások nincsenek rendben, hamisnak bizonyultak, ezt a magyar kormány is elkönyvelte – mondta Polgár Róbert, magyarfalusi származású murakeresztúri plébános, a csángó-kerekasztal moderátora, aki ezzel a kijelentéssel vezette be a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége elnökének a felszólalását. Polgár László elmondta, új fejezet nyílt a szervezet életében, az elmúlt félévben újraindult a támogatás a magyar kormány részéről, kulturális, szociális, sport, hagyományőrzés terén szervezett programjaikhoz kaptak pénzügyi hozzájárulást, őszre pedig imacsoportok találkozóját szervezik. Az MCSMSZ elnöke hangsúlyozta, ahhoz, hogy a román tengerben merjék felvállalni magyarságukat és merjék kimondani, hogy hová tartoznak, szükség van külső támogatásra. Jelenleg huszonkilenc moldvai csángó faluban tanítják a magyar nyelvet iskolában, illetve a délutáni programban, ebből az MCSMSZ Lujzikalagorban és Máriafalván van jelen, a többi helyszínen a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szervezi néhány éve a magyar oktatást (a szervezők nem hívták meg képviseletüket, így erről nem tartott senki tájékoztatót – szerk. megj.). Petres László lujzikalagori és máriafalvi tanár elmondta, falvanként és szinte gyermekenként más-más a nyelvi állapot, ezért nem lehet egyformán tanítani a különböző helyszíneken és csoportokban, nehéz haladni azokkal a gyermekekkel, akik sem aktív, sem passzív magyar nyelvet nem hoznak magukkal otthonról. Hangsúlyozta, lehet, hogy a gyermekek néhány év magyar nyelv tanulás után nem maradnak sok nyelvi ismerettel, de fontos, hogy maradjanak jó érzéssel, hátha szülőkként tudatosan fogják továbbörökíteni a hagyományos énekeket, meséket, imádságokat. Ferencz Éva oktatási felelős az elmondottakat kiegészítette azzal, a moldvai magyar oktatásban nemcsak a tartalom fontos, hanem a magyar oktatás és a magyar nyelv presztízsének a felmutatása is. Egy kis vitát váltott ki az a felvetés, hogy a magyar köznyelvet vagy a helyi nyelvjárásokat kell tanítani Moldvában, Pozsony Ferenc az előbbi mellett állt ki, a közönségből egyesek a nyelvjárások védelmében az utóbbit pártolták. A kerekasztalon elhangzottak minden tekintetben egybecsengtek Polgár Róbert megállapításával, miszerint csángónak lenni érték, amit magyarfalusi gyermekek énekkel, mesével, trunki fiatalok pedig tánccal is bizonyítottak. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. július 24.A nulladik órábanKerekasztal-beszélgetés a moldvai magyarságról Múltról és jelenről, a megmaradás esélyeiről, gondokról és lehetőségekről, eredményekről és teendőkről esett szó a moldvai magyarságról szervezett kerekasztal-beszélgetésen, a Bálványosi Szabadegyetem első napján, a Bethlen Gábor-sátorban. A Polgár Róbert magyarfalusi származású, murakeresztúri plébános vezetésével lezajlott eszmecserén elsőként a moldvai magyarságot érintő kérdésekben szakértőnek számító Pozsony Ferenc zabolai származású néprajzkutató, egyetemi tanár, akadémikus emelkedett szóra. Rögtönzött előadása során megtudhattuk, hogy az egyedi életmódot, nyelvjárást, lelki- és érzelemvilágot, életszemléletet és körülményeket feltételező csángó identitás kialakulása e népcsoport nyelvi és földrajzi elszigeteltségéből fakad, melynek okán kimaradtak a polgári nemzet, a nemzeti kultúra és a nemzetállam építésének a 19. században elkezdődött folyamatából. Ez a tény azonban sajnos, a román állami iskola és a katolikus egyház által kifejtett erőszakos románosítás, nemzettudat-romboló hatását semlegesíteni hivatott falusi értelmiségi réteg kialakulását is megakadályozta. Ugyanakkor a kommunisták által végrehajtott államosítás is hozzájárult az önazonosság elvesztéséhez, hiszen a hagyományos értékeket még mindig őrző vidéki települések elhagyására kényszerítette a fiatalokat, akik az új és számukra idegen városi környezetben végül szokásaik és nyelvük feladására kényszerültek. Ez a folyamat az 1989-es fordulat után sem szakadt meg, ugyanis az anyaország és annak társadalma képtelen volt oly módon viszonyulni a kezdetben oda húzódó moldvai magyarokhoz, hogy számukra célországgá váljon. Így tovább vándoroltak, és Olasz-, illetve Spanyolországban keresték a megélhetést, ahol az ott már jelen lévő román közösségek fogadták be őket. A változások után csángókérdésben elért legfontosabb eredmények közül Pozsony tanár úr az anyanyelv és kultúra oktatásának magyar állami segítséggel történt megszervezését nevezte, mely lehetőséget teremtett a falvak magyar értelmiségi rétegének a kialakulásához, mely támogathatja, képviselheti, és értesülésekkel láthatja el a közösséget. A ma is fennálló gondok legnagyobbikának a magyar nyelvű egyházi szertartás hiányát nevezte, hiszen a mélyen vallásos moldvai magyarok között az anyanyelvnek az egyházi életből történő kizárása a beolvasztás megvalósításának egyik hajtómotorja. Megoldásként az erdélyi magyar katolikus közösségekkel való kapcsolat kiépítését, valamint a kérdés nemzetközi diplomáciai síkra történő terelését javasolta. Polgár László, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének jelen lévő elnöke felszólalásában nem kerülte meg a szervezet pénzügyi ellenőrzésének kérdését sem, melynek pozitív eredménye tette újból lehetővé a különböző programok Magyarország általi támogatását. Petres László lujzikalagori és máriafalvi tanár kiemelte, hogy a moldvai magyarság körében még falvakon belül is szinte családonként változik a nyelvi állapot, ezért a magyar tanításának módszerei is különbözőek kell, hogy legyenek. A vitáktól sem mentes kerekasztal-beszélgetés, majd a magyarfalusi gyermekek és trunki fiatalok azt követő fellépése során ismét kikristályosodott, hogy a moldvai magyarság olyan értékek hordozója, melyeket nem szabad veszni hagyni. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. november 19.Csengő vers Lujzikalagorban„Ha ne lettek lenne ezek a tevékenységek, gyermekek sokan lett lennének, amelikek semmit hallottak magyarságunkról, csángó létünkről” – fogalmazott a klézsei születésű, Budán (klézsei falurész) élő Botezatu Viktoria abból az alkalomból, hogy vasárnap, a magyar szórvány napján tanítványaival részt vett a déli csángók egyik legmagyarabb falujában, Lujzikalagorban a Csengő vers elnevezésű zenés-játékos foglalkozáson, amelyre tizennégy faluból érkeztek gyermekek, hogy a baróti Kelekótya együttessel együtt a vers, a versmondás és a magyar nyelv zenéjének világában barangoljanak. Igaza van néne Viktorinak, az iskolai és iskolán kívüli magyarórák, a táborok, a népdal- és mesemondó versenyek segítik a moldvai csángó gyermekeket, hogy megértsék és megérezzék: ők is a magyar nemzethez tartoznak. Valahányszor Moldvába indulunk, gondolatban felidézem a Tázló és a Szeret menti falvakban gyűjtött emlékeimet. A csángó folyók – ahogy én nevezem magamban – mentén húzódó települések lakóiról elsőként az imádságos nép kifejezés jut eszembe, majd rögtön a kirekesztettség következik, ami a történelem során oly mély nyomot hagyott a moldvai csángók életében, tudatában és nyelvében. Az 1990 utáni odafigyelés, a 2000-ben indított magyar oktatási program révén ugyan közelebb kerültek a magyar nemzethez, de a gyermekek és a fiatalok körében még nem egyértelmű, hogy hová is tartoznak. Ebben segíti őket a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a tizenöt esztendővel ezelőtt általa indított oktatási programot jelenleg működtető Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ). Pogár László, az MCSMSZ elnöke úgy véli, a gyermekekben már kis kortól el kell ültetni a magyar identitást, öntudatot, hogy amikor nagyobbak lesznek, tudatosan vállalják fel és szülőként adhassák tovább. Szerinte az olyan programok, ahol több faluból vannak együtt a gyermekek, azért fontosak, hogy „ne féljenek, legyenek bátrabbak abban, hogy felvállalják, amit nekik tanítunk, ne érezzék, hogy el vannak zárva, derüljön ki számukra: a többi falvakban is beszélnek, énekelnek magyarul, s bár egy román tengerben vagyunk itt, Moldvában, kezdve az egyháztól a helyhatóságig minden románul zajlik, nem kell nekünk elfelejteni az identitásunkat, a kultúránkat, hagyományainkat és a hovatartozásunkat”. Bármilyen kicsit, ha tudtam adni... A pedagógusszövetség oktatási programjában tanító Ferencz Gábor ebben a tanévben érkezett Kolozsvárról Csíkfaluba, ahol „minden olyan természetes, a ház is nagyon otthonos, vannak nehézségek, ami városon nincs, fát és vizet hordani, de mindent megér, hogy látjuk, a gyermekek szeretik, amit tanítunk”. Ezt vallja Botezatu Viktoria is, aki 2000-ben az elsők között kezdett foglalkozni a gyermekekkel a saját nyári konyhájukban. Nem tanárként, hanem hagyományőrzőként vesz részt az oktatási programban, és úgy tartja, „bármilyen kicsit, ha tudtam nekik adni és tanítani a kultúránkról, énekről, viseletről, híres emberekről, szokásokról, akkor az jó, és ezt próbálom mai napig adni nekik”. Néne Viktori azt mondja, sokat tanult az édesanyjától, aki „nagy szeretetű ember”, leginkább azt, hogy „minden emberben és minden gyermekben van jó, az benne van és az hozzá tartozik”. Az édesanyja csak másfél esztendőt járt iskolába, de megtanult olvasni, a családban soha nem beszéltek és nem imádkoztak románul. Viktori szerencsésnek tartja magát, mert Klézsén, ahol felnevelkedett, a legjobb énekesektől tanulta a csángó énekeket, mint Hodorog Luca és Bálint Erzsi. Üdvözlégy Mária imádságot szereti, de egyetlen nap sem fekszik le esti ima nélkül: „Előbb, hogy sem lefeküdjem, kezeimet esszeteszem, hozzád emelem szűvemet, Istenem, áldván tégedet. Hogy nekem annyi jót tettél, veszélyektől megmentettél, s mivel ellened vétettem, bocsásd meg kérlek én nekem. Mert nyugton csak így alhatom, vigyázz reám őrangyalom. Ó, Mária édesanyám, kérlek, legyen gondod reám. Ámen. Én Istenem, őrözz meg tűztől, víztől, hirtelen haláltól, rossz embernek szándékától, az ördögnek hatalmától, mindennemű rosszaktól, minden rossz betegségtől mind az egészünket, s mindent, mi csak van házacskánk körül. Ámen.” Mindig történik valami Mámomtól tanultam elnevezéssel tartottak szeptemberben olyan találkozót, ahol idős asszonyok meséltek az egyházi ünnepekhez kötődő szokásokról, elmondták, melyik faluban mikor mit szoktak főzni ilyenkor, milyen imádságok, énekek tartoznak a különböző szentek ünnepeihez. „Test és lélek egyben van, nagyon sok imádság, étel és dudó (gyógynövény – szerk. megj.) kapcsolódik ezekhez az alkalmakhoz, és arra gondoltam, hívjunk el néhány idősebb asszonyt és gyermekeket, és beszéljünk ezekről” – mondta Petres László, aki Újtusnádról indult, Kolozsváron kezdte tanári pályafutását, és hat esztendeje tanítja Lujzikalagorban a csángó gyermekeket. Októberben a hetvenes években elhunyt, ismert dioszéni kántortanítóról, Baka Andrásról elnevezett csángó mesemondó találkozót szervezte meg Petres László, aki úgy tartja, Baka András olyan a csángók számára, mint Benedek Elek a székelyeknél. „A felmenői háromszékiek voltak, nagyon sok háromszéki és csíki mesét hozott otthonról, azonkívül gyűjtött és kitalált meséket, románból is fordított, tehát volt egy tudatosság benne. Ez emelte ki az egyszerű mesemondók köréből, és arra gondoltam, ezt a tudatosságot a csángó mesék művelése terén jó lenne áthagyományozni. Néhány éve indítottuk a mesemondó találkozót, elhívtunk idős mesemondókat, a gyermekek meghallgatták őket, majd ők is meséltek.” A harmadik kalagori őszi program, amit szintén az MCSMSZ támogatásával szerveztek, a Csengő vers – zenés-játékos bevezetés a versek, versmondás, a nyelv zenéjének világába. Negyediknek is mondható, hisz november 13-án, a magyar nyelv napján lujzikalagori gyermekek is részt vettek a Sepsiszentgyörgyön tartott Kriza János balladamondó, balladaéneklő és mesemondó versenyen. A Csengő vers ötlete a magyarórákon született, ahol a versek ritmusát kidobogtatták, kitapsolták, néha ők költöttek hozzá dallamokat – mondja Petres László. „Láttam, hogy ez mennyire meg tudja mozgatni a gyermekeket, és sokkal többüket motiválja arra, hogy megtanulják a verset, esetleg dúdolják, mint amikor egy versenyen ki kell állni, mert nem mindenki tud ilyenkor úgy teljesíteni, mint egy közvetlenebb hangulatú környezetben, helyzetben. Az volt a tapasztalatom a szavalóversenyeken, hogy aki nincs eléggé birtokában a nyelvnek, nincs kellő lélekjelenléte, bátorsága, nem tud kibontakozni. Hiába tudja jól a verset, hiába szereti, mégsem tudja jól elmondani, és így nagyon sok gyermek csalódottan, rossz benyomással megy haza a versenyről.” Zenés barangolás a Kelekótyával Nos, ilyen csalódás nem érte azokat a gyermekeket, akik Bogdánfalváról, Budáról, Csíkfaluból, Dioszénből, Dumbrăveni-ből, Forrófalváról, Frumószából, Gajdárról, Külsőrekecsinből, Lábnyikból, Magyarfaluból, Máriafalváról, Nagypatakról, Trunkból érkeztek a lujzikalagori Csengő vers matinéra, ahol tapsolva, dobogtatva, serényen és lassún, csendesen és rikojtva ismételték ötször, tízszer Szilágyi Domokos mondogatóját: „Akinek a szeme kék, / takarója a nagy ég, / akinek a szeme zöld, / puha ágyat ad a föld, / akinek barna, / eledele alma, / akinek fekete, / liliom a tenyere.” Nagy sikert aratott Tarbay Ede Ősz-anyó című verse is: „Kontyos-kendős / Ősz-anyó / söpröget a kertben, / vörös-arany falevél / ripeg-ropog, zörren. / Reggel-este ruhát mos, / csupa gőz az erdő, / mosókonyha a világ, / a völgy mosóteknő.” Majd Weöres Sándor Marasztalója következett „Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat! / Ne menj, várj még: / mert e tájék / sötétben marad. / Ág nem himbál, / fecske nem száll, / béres nem arat. / Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat!” Értelmező versmondás, verséneklés volt a javából, ahol a szavak csengése magával ragadta a gyermekeket még akkor is, ha a takarónak ők azt mondják, hogy plapuma (paplan), a feketének, feteke, nehezen értik, hogy a völgy miként lehet mosóteknő, és az sem teljesen világos számukra, hogyan lehetne marasztalni a napsugarat. Érthető, hisz számukra a magyar tanult nyelv, bár mámáik, tátáik anyanyelvként használják, de szüleik már a román nyelvet részesítik előnyben. Így nehéz megérteniük a vers rejtett üzenetét, szó szerinti fordításban gondolkodnak, és mert többségüknek a magyar szókincse nagyon szerény, inkább a vers ritmusa, zenéje az, ami megfogja őket, és nem a tartalma, értelme. A baróti Kelekótya együttes (Boér Tímea – ének, furulya, Bogyor Attila – ének, gitár, Bogyor Gábor – ének, billentyűk, Oláh József – dob, perkúció, Vitályos Lehel – nagybőgő) éppen erre alapozva szedte ízekre, hangokra, hangsúlyokra a szavakat a Csengő vers napján, a hangszerek és az emberi hang segítségével a vers, a magyar nyelv csodálatos világába kalauzolva a gyermekeket. Akik nem kívülállókként hallgatták a Kelekótyát, hanem együtt tapsoltak, dobogtattak, csörgőkkel, zörgőkkel kísérték a zenészeket, majd maguk is készítettek hangszereket rizzsel, kukoricával töltött pléhdobozból, dióból, és olyan mulatságot csaptak, hogy a végére senki nem maradt ülve. Tudatosan, lépésről lépésre A lujzikalagori őszi programok, a Csengő vers, a Mámomtól tanultam imádságos nap és a Baka András csángó mesemondó találkozó igazi nyertesei a gyermekek, akik az oktatás melletti programok által még közelebb kerültek a magyar nyelvhez, kultúrához, a csángó hagyományokhoz. És nem csak Lujzikalagorban történik meg időről időre ez a csoda. A Tázló és a Szeret menti falvakban tanító magyar pedagógusok, hagyományőrzők kis lépésekben, de reményeik szerint annál maradandóbb nyomot hagyva csepegtetik a gyermekekbe a magyar szót, amely csak akkor válik sajátjukká, ha közösségben használják. Ennek feltételeit kívánja megteremteni programjaival a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, valamint minden támogató, aki egyetlen magyar nemzetben gondolkodik, amelybe a moldvai csángók is beletartoznak. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. január 23.Virtuális csángálás az ezeréves határon túli CsángóföldönA magyar kultúra „elsüllyedt Atlantiszáról” a magyar kultúra napján beszélgettek az Apáczaiban. A magyar kultúra napján az ezeréves határon túli vidék zárt világába kalauzolták el az érdeklődőket a kolozsvári Apáczai Csere János Líceumban a Testvéreink, a csángómagyarok címmel tartott kétnapos rendezvénysorozat keretében. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és az Apáczai Líceum Aranyecset Tehetségműhelye által szervezett eseményen a csángó kultúrával foglalkozó kutatók, nyelvészek, néprajztudósok igyekeztek a fiatalokhoz közelebb hozni ezt a valójában távoli kultúrát. Ebből az alkalomból hozta el Kolozsvárra néprajzi gyűjteményét a Bákótól 10 kilométerre található Lujzikalagor magyar tanára, Petres László, amelyet péntek este mutattak be a líceum dísztermében. Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza tanár köszöntője után Tánczos Vilmos néprajzkutató tartott előadást. Szerinte a csángó kultúra napjainkban másodlagos reneszánszát éli, hiszen mind Erdélyben, mind az anyaországban fokozott érdeklődés mutatkozik a csángómagyarok iránt. Ennek az oka, hogy a modern ember elbizonytalanodott, a technika elidegenítette a valódi értékektől, és a múlt dolgai között keresi önmagát. Bár a néprajzi értékkel bíró tárgyak természetes környezetükben egyre pusztulnak, szerencsére mindig vannak olyanok, mint Petres László, akiknek a kultúrmissziója révén egy részük megmenekülhet. A néprajzkutató úgy vélekedett, hogy a tárgyak valódi értéke abban mérhető, hogy mennyire nyújtanak betekintést egykori tulajdonosaik életvilágába. Köztudott, hogy a viseletek rendszerint kifejezték a hordozójuk pontos származását, korát, egyéniségét és társadalmi helyzetét is. A katrinca (kötény), rokolya (szoknya), és kirpa (fejrevaló kendő) mintái falvanként változtak, akárcsak a népdalok és táncok. Ettől olyan rendkívül gazdag a csángók öröksége, melyeket Tánczos az elsüllyedt Atlantisz kincseihez hasonlított. Petres László hat éve él és tanít a csángók által lakott Lujzikalagoron. Beilleszekedésének nehézségeiről, tapasztalatairól, a helyi lakosság mindennapjairól, jövőképéről egyaránt beszélt, és részletesen kitért a Kolozsvárra hozott gyűjtemény darabjainak bemutatására is. A hallgatóság átfogó képet kaphatott a rendkívül zárkózott, mélyen vallásos, különös észjárású népcsoportról. Megítélése szerint a mintegy 180 ezer lélekszámú csángó közösségnek csupán az egynegyede ért és beszél magyarul, de ez változóban van, mivel egy nyelvváltás van folyamatban. Az elvándorlás problémája ugyanúgy érinti a csángókat is, mint a románokat, legtöbbjük Spanyolországban, Olaszországban vagy Angliában dolgozik. A hazatérő fiatalok már nem értik őseik világát, nem tudják „olvasni” a viseleteket sem. Érdekes azonban, hogy még azok is, akik egyáltalán nem beszélnek magyarul, emlékeznek egy-egy nagyszülőtől tanult imádságra, balladára. Petres a gyűjteményéről elmondta: olyan darabokból áll, melyeket évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt még hordtak. Beilleszkedve a lujzikalagoriak közé, a megmentés szándékával kérte el az olykor hanyagul őrzött, értékes viseleteket. Az este színfoltja két csángó fiatal, Mokány Róza és Tímár Karina közreműködése volt, akik ékes tájszólással pusztinai és lujzikalagori népdalokat, balladákat, imádságos énekeket adtak elő. Erős identitástudatról téve tanúbizonyságot, beszéltek arról is, hogy mit jelent számukra a csángó kultúra, és hogyan örökítik át őseik hagyatékát Budapesten, vagy éppen Kolozsváron. foter.ro 2016. január 25.Kalagori nagy hegy alatt jártunkGyönyörű csángó népviseletet (ingeket, mellényeket, kerfákat), a csángók életét bemutató fotókat tekinthettünk meg azon a kétnapos rendezvényen, amelyet az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) és az Apáczai Líceum Aranyecset Tehetségműhelye szervezett a hétvégén. Péntek délután a líceum galériájában a Kalagori nagy hegy alatt címen kiállításmegnyitóra, majd szombat délelőtt ugyanebben a témában konferenciára került sor. A tárlaton Vörös Alpár, az Apáczai-líceum igazgatója elmondta: a kétnapos rendezvény apropója az az iskolai projekt, amelyben a líceum képzőművészetis és humán tagozatos növendékei vesznek részt, a kiállítás és konferencia ugyanakkor része a Magyar Kultúra Napja alkalmával szervezett rendezvény-sorozatnak. A kiállított tárgyak Lujzikalagorból származnak, amelyeket az ott magyartanárként tevékenykedő Petres László gyűjtött össze. NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár) 2016. február 13.Nincs szükség magyar nyelvű művészeti képzésre Kolozsváron?Szerkesztőségünkhöz is eljutott az a körlevél, amiben a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozata a tanügyminisztériumnak címzett beadványához gyűjt aláírásokat a tagozat fennmaradása érdekében. SZÉKELY GÉZA képzőművész-tanárt illetve TÖRÖK ZOLTÁN megyei főtanfelügyelő helyettest Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte. Székely Géza képzőművész-tanár az Erdélyi Riport megkeresésére először a tagozat történetéről beszélt: „1992-ben kerültem az Apáczai Csere János Elméleti Líceumba, és már néhány év alatt egy igencsak jól működő rajzkört hoztam létre, mindenfelől jártak hozzánk a gyerekek. Ezen felbuzdulva gondoltuk azt a kollégákkal, hogy érdemes lenne továbblépni, és átalakítani a szakkört művészeti tagozattá. Ezt több évnyi szervezkedés, aláírásgyűjtés után, 16 esztendeje sikerült elérnünk az V-VIII. osztályra, mert több iskolával folytatott sikertelen egyeztetés után Wolf Rudolf akkori igazgató vállalta, hogy befogadja a művészeti tagozatot, annak ellenére is, hogy akkor még az Apáczaiban tanítóképző működött, és műterem sem volt, tehát nem voltak ideális körülmények ehhez. Ezt ellensúlyozandó vállaltam, hogy „tanítok szekrényből ki, szekrénybe be”, csak fogjunk neki, mondjuk ez azóta is így maradt. Menet közben többször is próbálkoztunk, hogy a képzési formát a líceumi osztályokra is kiterjesszük, de sem a tanfelügyelőség, sem a minisztérium részéről nem kaptunk támogatást. Annyit sikerült elérnünk, hogy fél csoporttal fakultatív módon tudunk a líceumi osztályok számára is emelt óraszámban művészeti képzést biztosítani. Pedig igény is és terv is lenne, hiszen a felső tagozatból megteremtett alapokon lehetne akár a nyomdatechnika, a reklámgrafika, akár az építészet irányába is továbbmenni.” Talán ebből is látszik, hogy az Apáczaiban működő művészeti tagozatnak nem az az elsődleges célja, hogy képzőművészeket neveljen, jóllehet – Székely Géza tanár úr friss számításai szerint – az elmúlt 16 év tanítványaiból több mint 30 diák került művészi pályára. „De mellettük volt számtalan olyan tanulónk, akik a más területeken szerzett jó tanulmányi eredményeik mellett fejlesztették művészi képességeiket, s számtalan tanulási problémával küzdő gyerek is járt hozzánk, akiknek az erős rajzkéssége volt az egyetlen terület, ahol sikerélményt szerezhettek. A diszlexiásoknak pedig kifejezetten jót tesz a rajzkészség fejlesztése, hogy egyéb területeken helytálljanak, több diákunk ennek köszönhetően tudott felfejlődni az elvárt szintre egyéb tárgyakból, és abszolválni a középiskolát.” „Nem tudunk tervezni, nem merünk pályázni” Az Apáczai művészeti tagozata ötödikben eddig is mindig kis létszámmal indult. Mint a tanár úrtól megtudom, 12 gyereknél többel nehéz foglalkozni, hiszen mindenki egyénileg dolgozik, így a tanárnak is sok időt kell külön-külön foglalkozni minden egyes tanulóval. Ennek ellenére a létszám nyolcadikig majd minden osztályban folyamatosan növekedett, aztán jellemzően lassan felduzzadt akár húsz főre is, mert minden évben érkeztek az osztályokba újabb és újabb gyerekek más iskolákból is. „Ami nálunk folyt az elmúlt 16 évben, az egy egész Közép-Erdélyben egyedülálló oktatási forma, főleg azért is, mert magyar nyelven zajlik a képzés. Egyébként éppen ezért érnek minket támadások, hiszen az Apáczai felé irányítjuk tovább középiskolába a gyerekeket, és nem a román tannyelvű Ladea Líceumba. A velünk kapcsolatos ellenszenvüket a Ladea vezetősége több gyűlésen is kinyilvánította már korábban. Részben ennek is a következménye, hogy ötödik osztályt már a tavaly sem indíthattunk, viszont akkor azt az ígéretet kaptuk a tanfelügyelőségtől, hogy idén mindenképpen lesz erre lehetőségünk, amivel, ha rajtunk múlik, könnyedén élni is tudnánk. A 29 negyedikesünk közül nyolcan jelezték, hogy jönnének, és más iskolákból is többen érdeklődtek, szóval a létszám meglenne, de nagyon úgy néz ki, hogy a magyar szaktanfelügyelők sem állnak ki a magyar nyelvű művészeti képzés mellett.” Mint Székely tanár úr elmondta, az ellenállás már csak azért is érthetetlen, mert pluszforrásokat sosem igényeltek a minisztériumtól, hanem pályázatokból és szponzorok segítségével fedezték az anyagi igényeket, pedig rengeteg eszközre volna szükségük: papír, festékek, vésők, linóleum. A linómetszetekkel még nemzetközi elismeréseket is nyertek, olyan magas színvonalú munka folyt és folyik ezen a téren. A művészeti képzéssel egy időben alapították az Apáczai Galériát, ahol a tanévben, mondhatni minden hónapban újabb kiállítást szerveznek. Jelen pillanatban Testvéreink a csángómagyarok címen van egy néprajzi jellegű kiállításuk, Petres László lujzikalagori magyartanár fotódokumentációval gazdagított gyűjteményéből, ehhez színvonalas konferenciát is szerveztek, dr. Péntek János, dr. Pozsony Ferenc, dr. Tánczos Vilmos, dr. Zakariás Erzsébet részvételével. „Most, hogy a helyzetünk bizonytalan, nem tudunk tervezni, nem merünk pályázni. Pedig az mind a kiállításoknak, mind a rendszeres alkotótáboroknak elengedhetetlen feltétele. A tanfelügyelőség részéről az elmúlt 16 évben semmiféle támogatást nem kaptunk, most az egyszer legalább kiállhatnának mellettünk” – zárja a beszélgetést Székely Géza. Járható út lehet az aláírásgyűjtés A Kolozs megyei tanfelügyelőségtől Török Zoltán főtanfelügyelő helyettest kérdeztük, mi az ő hivatalos álláspontjuk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ügyében: „Az iskola vezetősége által benyújtott beiskolázási tervből az derül ki, hogy két osztályt szeretnének indítani a következő évben: egy intenzív angolt, illetve a képzőművészeti osztályt. Viszont az iskolának jelenleg 29 negyedik osztályos tanulója van, ami nem teszi ezt lehetővé. Ha mondjuk, 40 gyerek lenne negyedikben, minden további nélkül jóváhagyhattuk volna a kérést. A minisztérium minden megyének kioszt évente egy normát, azaz meghatároz egy bizonyos beiskolázandó, beiskolázható diákszámot, amit a tanfelügyelőség átlagol, és leoszt osztályokra. Ebből kijön, hogy például egy ötödik osztály indításához harminc diák szükséges, ez az előírás, ettől alapesetben nem lehet eltérni. Több helyen előfordul, hogy nem gyűl össze harminc, hanem mondjuk csak huszonöt gyerek, az osztály természetesen akkor is elindul, az osztályra kiosztott normából pedig megmaradnak helyek. Ezeket ősszel, amikor látjuk a teljes képet, a tanfelügyelőség újraoszthatja. Művészeti tagozatra nincs külön szabályozás, velük is csak ez alapján tudunk eljárni. Tehát én az igazgató úrnak azt mondtam, két eshetőség van. Eldöntik, hogy az egy induló osztály legyen teljesen művészeti szakirányú, de akkor le kell mondani az intenzív angolról idén, vagy ha az intenzív angol osztályra fel tudják duzzasztani a létszámot húsz fő fölöttire, illetve emellett a művészeti osztályba is lenne tízegynéhány iratkozó, akkor szeptemberben a tanfelügyelőségen tudjuk tárgyalni az ügyet, és lehet, hogy tudunk segíteni, de csak akkor. Ez nem csak halogatás, tavaly is tíz magyar iskolában indulhattak osztályok a fel nem töltött helyek újraosztásának köszönhetően. Nekik egyik megoldás sem elfogadható, ezért úgy döntöttek, hogy aláírásokat gyűjtenek, és felterjesztik az ügyet a minisztériumhoz, ami járható út lehet, meg kell próbálni. Ha a minisztérium küld a tanfelügyelőségnek egy átiratot, hogy az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban jóváhagynak ötödikben 12 fővel egy művészeti osztályt, 16 fővel pedig egy intenzív angol osztályt, akkor nálunk ennek semmi akadálya nincs. Egyéb esetben tartani kell magunkat a normához, mert így is folyamatosan küzdünk a finanszírozással. A 2016-os évre jelen pillanatban úgy állunk, hogy decemberre öt napra elegendő fizetés marad, a többi 25 napra pedig nincsen keret.” erdelyiriport.ro 2016. február 25.Moldvában nem lehet keveset ülniAz újtusnádi származású Petres László hat éve él és tanít magyar nyelvet a moldvai Lujzikalagorban. S bár elsősorban tudományos céllal költözött Moldvába, ottléte alatt mesemondó versenyt szervezett, csángó népviseletek gyűjtésébe kezdett. Az egyelőre vándorkiállítás formájában működő tárlatnak igazi helye Moldvában lenne, mondja, ahol egy tájházban nemcsak a turisták nyerhetnének bepillantást a csángók mindennapjaiba, de talán a helyiek is ráébredhetnének: a réginek, avíttasnak képzelt kultúrájuk olyan érték, amelyhez tudatosabban kellene viszonyulniuk. – A kolozsvári Apáczai Gimnáziumban január második felében nyílt meg a Kalagori nagy hegy alatt… című kiállítása. Hogyan jött létre ez a tárlat? – Az Apáczai Gimnázium képzőművész-rajztanárának, Székely Gézának van egy rendezvénysorozata, amelyben különböző erdélyi régiókat mutat be a diákoknak. Tavaly Székelyföld volt a téma, idén Testvéreink a csángómagyarok címmel a moldvai csángók kerültek a középpontba. Ez ügyben Székely Géza megkereste Tánczos Vilmos néprajzkutatót, javasoljon neki témákat. Tánczos tudta, hogy Moldvában viseleteket is gyűjtök, beajánlott hát az Apáczai tanárának. Így került a gyűjtemény egy része Kolozsvárra. Többnyire női viseleteket hoztam el, fele részben Lujzikalagorból, fele részben a környező falvakból. Moldvában, Csángóföldön ez a viselet még élő hagyomány, az idősebb nemzedék a katrincának nevezett szoknyát, házi szőttes inget még a mindennapokban is hordja. A fiatalabb nemzedék pedig valamilyen szinten el akar határolódni ettől az örökségtől – ezért a nagyszülők halála után a ládákban őrzött hozományokat nagyon sok esetben eltüzelik, szemétre dobják. – A fiatalabb nemzedék elhatárolódása minek köszönhető? – Egyértelműen az életmódváltással függ össze ez a fajta szemlélet. Ami a fiatalabb generációnak ma értékes, abban a régiségnek nincs helye, hiszen az az elmaradottság szimbóluma. Így az egész kultúra, a nyelv, amelyért a néprajzkutatók gyakran bejárnak Moldvába, és ami egy letűnt világ része, az nagyon sokszor a szegénységgel, nélkülözéssel kapcsolódik össze – ők is egy modern, új világban szeretnének élni. – Egy gyűjtőnek szívesebben odaadják a tárgyaikat, ha tudják, hogy megőrzésre kerülnek? – Nem, ez nem így működik. A legtöbb esetben könyörögni kell az idősebbeknek, hogy eladják a ruhadarabokat, hiszen sok-sok éjszakát töltöttek a petróleumlámpa mellett, amíg megvarrták ezeket a ruhákat, amíg megtanulták a hímeket, a mintákat, amíg megtermelték a lent, kendert, megszőtték a vásznakat – benne van fiatalságuk egy része. Azt szoktam mondani nekik, hogy nem azért kérem, hogy üzletet indítsak a tárgyaikból, hanem egy múzeum számára gyűjtöm. Ami persze nekik sokszor felfoghatatlan, hiszen a viselet még a mindennapjaik része. – Van helyben is egy múzeum, ahol meg is nézhetik, valóban jó helyre kerültek a viseletek? – Volt egy tájház Kalagorban, amit egy darabig működtettünk, egy 150 éves boronaház. Ebben állítottuk ki a tárgyak egy részét – de végül a tulajdonosnak más szándékai voltak az épülettel, ezért ki kellett abból költözzünk. Így a gyűjtemény, melyet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége finanszírozott kezdetben a Kovászna megyei tanács támogatásával, és amit majd saját pénzemből folytattam – egyelőre vándorkiállítás formájában tekinthető meg, Kolozsvár után április közepétől Csíkszeredában lesz látható. Erdélyben két nagyobb csángóviselet-gyűjtemény van, az egyik Kallós Zoltáné Válaszúton, a másik Pozsony Ferenc gyűjteménye Zabolán, tehát egyik sem az eredeti közegében. Pedig fontosnak tartom, hogy Moldvában is megtekinthető legyen egy ilyen reprezentatív gyűjtemény, hiszen minden, ami a csángó örökség része, többnyire Erdélyben, de leginkább Magyarországon található. Egy élő tájházat álmodtam meg, ahol ez a letűnőben lévő fantasztikus és titokzatos világ vitalitásában mutatkozhat meg táborozó gyerekeknek, látogató felnőtteknek. – Ha jól értem, a legnagyobb probléma, hogy saját kulturális hagyományaikat nem tekintik értékként. Lehet ezen változtatni? – Moldvában ezek a dolgok sokkal bonyolultabbak és mélyebben gyökereznek. Mindegyik falunak megvoltak a saját jellemzőik: színhasználatban, motívumhasználatban, viselési módban különböztek egymástól, amelyekről meg tudták állapítani, ki honnan származik, milyen életkorú stb. Az utóbbi időben ezek a régi hímek felhígultak – megváltoztatták őket, nagy, virágos mintákat használnak, a len és kendervászon is egyre nehezebben beszerezhető. Lassan a finom kis különbségek eltűnnek. Ezzel együtt érdekes módon nagyon sok helyen a katolikus papok karolják fel a viseleteket. A helyi hatalom, a polgármester arra ösztönzi a helybélieket, hordják a viseleteiket, alapítsanak táncegyütteseket – s ezeket román viseletként, táncként definiálják. Az idősebb nemzedék már nem tiltakozik ez ellen, a középnemzedék számára már nem életbe vágó. Például a bákói televízió egy műsort készített decemberben guzsalyaskodó kalagori gyerekekkel – román viseletről, román szokásokról beszéltek mindvégig. Miután az iskolában elfogadott lesz, hogy ezek a román népi kultúra részei, akkor nyilvánvaló, hogy az ősök is románok voltak. S ekkor nyilván felteszik a kérdést, hogy miért is van szükség magyarórára, miért beszélünk itt magyar múltról, ha mindenki román volt. – Ha már szóba kerültek az iskolai magyarórák – hogyan került Moldvába? Filozófia szakot végzett Kolozsváron, majd doktori tanulmányai során a 19. századi emlékiratokkal foglalkozott... – Egyfajta tudományos érdeklődés miatt mentem Moldvába: érdekelt az a nyelv, amit ott beszélnek – a 18–19. századi emlékiratok nyelvezetének élő formája. De Moldvában nem lehet keveset ülni: egy kis idő elteltével óhatatlanul részese leszel ennek a világnak. Sok mindent elterveztem, elkezdtem, aminek hosszabb kifutása volt, mint egy év. Elindítottam a Baka András csángó mesemondó találkozót. Baka diószéni kántor, „diák” volt, háromszéki származású, tudatosan gyűjtötte a csángó meséket. Kitűnő mesemondóként szórakoztatta az egész falu népét. Az ő szellemi örökségéhez akartam visszanyúlni. Ezekre eljönnek a helyi mesemondók is – egyébként ők tréfás beszédeknek is hívják ezeket a történeteket, s még mindig a mindennapjaik részét képezik, bele-beleszövik a beszélgetéseikbe. A zsűribe helyi mesemondó asszonyokat, csíkszeredai színészeket, zenészeket, tanárokat is vendégül láttunk már. Zsigmond Emese főszerkesztő asszonnyal – aki nagyon lelkén viseli a moldvai csángó magyar gyerekek sorsát – állandó kapcsolatban vagyunk, a szerkesztőségNapsugár-különdíjjal jutalmazza a legjobbakat, akik részt vehetnek a Kriza János Ballada- és Mesemondó Versenyen Sepsiszentgyörgyön. – A gyerekek hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a tanárok jönnek-mennek? – A kalagori gyerekek egy részével én kezdtem el foglalkozni, ezért ők azt látják, hogy én odaköltöztem hozzájuk. De sokszor megkérdezik, nem vagyok valakinek a rokona Kalagorban? Persze, kialakul egy erős kötődés – azok, akik belekezdenek a csángóföldi oktatásba, előbb-utóbb szembesülnek azzal, hogy sok olyan dolog hárul rájuk, amely az iskolai oktatásban nem szokványos. Más világot képviselsz, több vagy számukra, mint egy pedagógus. Sokszor elmennek a házam előtt, „berikojtanak”, egy-két szót váltunk, a gyerekek megmutatják új ruhájukat, elmondják, milyen volt az iskolában, adnak egy szem cukorkát. A szülők pedig, mikor befogadnak, akkor majdnem családtagként kezelnek. Az elején, ha elmentem hozzájuk, „kirikojtottam” őket, kijöttek a kapuba s ott eldiskuráltunk. Ez nem távolságtartás a részükről, hanem így működnek, ezek a szokások. Utána már behívnak a ház elé, a harmadik-negyedik alkalommal már beinvitálnak a házba, aztán már természetes, hogy te bemész hozzájuk. Sokszor hívnak, menjek hozzájuk, „járjam meg” őket, s részükről ez természetes kérés: ha családtagként kezelnek, miért nem akarnál elmenni hozzájuk? – Hat év után hogyan látja, milyen kifutása van a magyar nyelvű oktatásnak Moldvában? – Ezt nagyon nehéz megítélni. Moldvából nagyon sokan elmentek a kilencvenes évek végétől Nyugat-Európába. A gyerekek előtt majdnem egyetlen alternatíva áll: elmenni innen. Nagyon él bennük az a meggyőződés, hogy pénzt csak külföldön lehet keresni. Az első nemzedék, amely elment, még azt tervezte, hazajön, minden falu szélén van egy ún. „új negyed”, amely üresen áll, mert nem jöttek haza. Kiürültek a falvak – eltűnik lassan az a nyelvi világ, ami a moldvai csángóknak nagy értéke, s amely generációról generációra öröklődött. Az elvándorlással pedig épp azok a generációk estek ki, amelyek tovább tudták volna adni, éltetni ezt az örökséget, amelyek példamutatók lehettek volna a közösség számára. Abban bízom, hogy a magyarórák kapcsán a gyerekek pozitív élménnyel maradnak, s a saját gyerekeiket már olyan irányba tudják terelni, hogy már tudatosabban vállalják identitásukat. – Beilleszkedés szempontjából mi volt a legnehezebb? – Amikor először odakerültem, füleltem, ki beszél magyarul. Mindenki románul beszélt – aztán rájöttem, magyarul beszélnek, csak amikor valaki idegen közeledik feléjük, akkor váltanak át románra, mert hát nem lehet tudni, ki az az idegen. Most már csak a magyar beszédet hallom, a titokzatos kalagori nyelvjárást. Elfogadtak, befogadtak, most már kalagori vagyok, annak ellenére, hogy „magyarkának” is neveznek, aki ott szolgál tanárként. Hihetetlen hitük, vallásosságuk mai napig meglep – az a mély meggyőződésük, hogy Jézuska és Szűz Mária a mindennapjaikban tevékenykedik, közöttük van. Ez nem bigottság, hanem egy nagyon mélyből jövő vallásosság, ami hihetetlenül szép és felkavaró. Meg hát a nyelvük is lenyűgöző – Varga Mihály volt a szomszédom, most decemberben halt meg, vele sokat beszélgettem, azaz inkább csak hallgattam, milyen tömören és kifejezően beszél. Amit én több mondatban elmondtam, azt ő pár szóban ki tudta fejezni, így azt éreztem, fecsegek mellette. Olyan kifejezéseket, mondatokat, szófordulatokat használnak, ami valóságos nyelvi kincs. Így sokat hallgatok és gyönyörködöm a beszédükben. Szép nehézség ez! Demeter Zsuzsa. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. április 16.Kiállításmegnyitó és könyvbemutató a Székelyföld GalériábanSzékely népi imádságok címmel jelent meg a Székely Könyvtár sorozat legújabb kötete. A Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított és szerkesztett könyvet péntek délután ismertették a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Az eseményen Petres László magyartanár moldvai csángó viseletgyűjteményét is bemutatták. Petres László hat éve tanít a csángó oktatási program keretében Lujzikalagorban. A moldvai csángó falvakból összegyűjtött viseleteket hozta el Csíkszeredába. „A tárgyak mögött egy-egy élet, személyes tudás van. Közösségi tudás is van, identitásszimbólum volt annak a személynek, aki magára vette ezeket a viseleteket. A tárgyak mögé be kell látni. Egy tárgy annyit ér, amennyit a kultúrából megmutat. Nemcsak a szépségüket kell nézni, hanem a funkciót is, amit a falusi társadalomban betöltött“ – mutatott rá Tánczos Vilmos. Úgy véli, a hagyományos világ tárgyai azért nem unalmasak számunkra, mert személyesek, közünk van hozzájuk, ami azt jelenti, hogy értjük ezeket a tárgyakat. Azt a világot, amit ezek felidéznek, általuk meg tudjuk érteni. Petres kiemelte, a moldvai csángófalvak világa nagyon színes, nemcsak a kiállított tárgyak színeiben mutatkozik meg, hanem a gondolkodásban, a világképben, a világhoz való viszonyban is. „Amikor odakerültem, rájöttem, hogy nemcsak a gyerekek tanítására kell figyelni, hanem arra is, hogy mi történik a családban, a nagyszülőkkel, a kultúrával. Az egyik legjobb dolog, ha a falunak az örökségére, a hagyományokra tanítjuk meg a gyerekeket. Én ezt az utat választottam, hogy tárgyakat, történeteket mutatok meg nekik, amiket a szüleiktől, nagyszüleiktől is vissza tudnak hallani. Ezek a tárgyak történeteket hordoznak magukban. Ezért szerettük volna megmutatni őket.“ A gyűjtő sorra bemutatta a kiállított ruhákat, a falunként különböző vagy hasonló jellegzetességeket. „Mindenik falu külön világ. Ha az ember kicsit közel hajol ezekhez a falvakhoz, történetekhez, színekhez, láthatja, hogy bizony nagy különbségek vannak. Az ingekben nemcsak a családtörténeteket találjuk meg, hanem a feldolgozás, szövés, fonás, a guzsalyasok történetei is ott vannak” – hangsúlyozta. A gyűjtemény három hétig tekinthető meg a Székelyföld Galériában ( Csíkszereda, T. Vladimirescu u. 5. szám). A Székely Könyvtár legújabb kötetébe Tánczos Vilmos Székelyföldön, valamint a székelység köréből kirajzott gyimesi csángók, moldvai csángók, valamint a bukovinai székelyek körében lejegyzett népi imádságokat válogatta – vezette fel Mirk Szidónia-Kata a Tánczos Vilmossal való beszélgetést. Majd arról kérdezte a néprajzkutatót, hogy mennyire tekinthetők imáknak ezek a szövegek, milyen alkalmakkor, helyzetekben hangzottak, hangoznak el. Tánczos elmondta, a műfaj nagyon régi, Nagy Lajos korabeli vagy még régebbi. A műfaj „keresztelőjére” 1970-ben került sor a Magyar Néprajzi Társaságban és Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató nyomán – aki 1968-ban egy somogyi gyűjtőútján jött rá, hogy el kell különíteni, mint önálló folklórműfajt – elindult Magyarországon az ez irányú gyűjtőmozgalom. „A műfajnak az lett a neve, hogy archaikus népi imádság. Erdélyi Zsuzsa ragaszkodott volna ahhoz, hogy maradhatott volna az apokrif (egyházilag jóvá nem hagyott) jelző a műfajon. Ortutay Gyula volt az, aki ezt elhagyta. Azért, mert az akkori ideológiai viszonyok miatt éppen elég baj volt, hogy egy új vallásos folklórműfaj van, nem szerették volna az egyházat is hergelni. A kötet szerkesztésénél úgy gondoltam, hogy a népi imádság, mint folklorisztikai terminus, tökéletesen kifejezi a műfajnak a lényegét.” Péter Beáta Székelyhon.ro 2017. január 14.Élettel teli gyűjtemények (Csernátoni Haszmann Pál Múzeum)Tartalmas éve volt a csernátoni Haszmann Pál Múzeumnak tavaly is: kiállítások, múzeumpedagógiai foglalkozások, olvasó- és kézművestábor, alkotótáborok, könyvbemutatók és koncertek, illetve a legvisszhangosabb rendezvény, a Csernátoni Burrogtató újabb kiadása színesítette a nagyszámú érdeklődőt vonzó kulturális kínálatot. A tavalyi programokról és az idei tervekről kérdeztük D. Haszmann Orsolya muzeológust. A tervek szerint pályázatok révén folyamatosan korszerűsítik az állandó kiállításokat, a többnyelvű eligazító pannókkal is. Nyár elejére a technikatörténeti kiállítás értékes gyűjteménye kerül új polcokra, anyagi hátterét az anyaintézmény, a sepsiszentgyörgyiSzékely Nemzeti Múzeum biztosítja, szakmai kivitelezése a munkatársakkal történik. Szintén az anyaintézmény és a fenntartó, Kovászna Megye Tanácsának támogatásával készül el a gépszín újracserepezése, padlásterének lepadolása, így a raktározott múzeumi anyag egy részét szakszerűen el lehet helyezni. Az állagmegőrzés idén a bélafalvi székely ház újrazsindelyezésével folytatódik – világított rá D. Haszmann Orsolya az átfogóbb munkálatokra, majd az intézmény tárlatairól szólt.– Tavaly hat időszakos kiállításunk volt, köztük a 147. Erdészeti Vándorgyűlés tiszteletére Haszmann Pál és Haszmann József irányításával összeállított, az erdőgazdálkodással és erdőkiéléssel kapcsolatos vagy a 25. alkalommal megszervezett Fábián Zoltán Olvasótáborhoz kapcsolódó, Petres László lujzikalagori magyartanár csángóviselet-gyűjteményéből nyílt kiállítás. A pécsi Határokon Túli Magyarságért Alapítvánnyal közös KaPoCs, amely összeköt – Élő népművészet a Kárpát-medencében program keretében nyílt meg az Isten veletek és velem című időszakos kiállítás, amely a múzeum első világháborús tárlatához „épült hozzá”, hétköznapi hősök és sorsok kiemelésével jelezve, hogyan élték meg katonák és szeretteik a hosszú háborús éveket. Ugyancsak a pécsi alapítvány hozta el a Szakrális értékeink a Kárpát-medencében című fotókiállítását. A Csernátoni Burrogtató idején a Kovászna Megyei Művelődési Központ népi mesterségeket bemutató pannói voltak megtekinthetők. Idén a múzeum gyűjteményéből rendezett négy időszakos kiállítással készülünk.2016-ban hat koncertet, tíz könyvbemutatót tartottak a múzeumban, ezek sorát folytatják már januárban. A Bod Péter Megyei Könyvtárral partnerségben ötödik éve szerveznek olvasó- és kézművestábort, amelyet háromszéki V–VIII. osztályos diákoknak szánt vetélkedő előz meg. Ugyancsak a könyvtár és az egyesület közös programja a Sebő Együttes, Jordán Tamás és Fűzfa Balázs Erdély-körútja. Tavaly hagyományteremtő szándékkal dizájntábornak is otthont adott a múzeum, amelynek házigazdája, társszervezője Damokos Csaba dizájner. Emellett tavasztól késő őszig fafaragó, bútorfestő táborokat tartanak.Az intézmény múzeumpedagógiai tevékenysége a naptári év egészét átfogja, nagyszámú érdeklődő vesz részt a foglalkozásokon, amelyeket előzetes bejelentkezéssel igényelni is lehet a múzeumlátogatás mellé. A fiatalokhoz úgy tud közel kerülni egy gyűjtemény, ha az a gyors végigtekintésen túl elidőzésre, odafigyelésre és – reméljük – gondolkodásra is készteti őket – mondta el a muzeológus. – Idén a Maszkások farsangi foglalkozással kezdenek (február 20–28. között), március 11-én nemzeti ünnepünkre hangoló családos tevékenységgel, április 8–14. között pedig a több évtizedes hagyományra visszatekintő húsvéti tojásírással várják az érdeklődőket. Május 15. és június 19. között a múzeum is kapcsolódik a rendhagyó tanítási programhoz iskolásoknak szánt múzeumpedagógiai tevékenységekkel. Június elsején idén is múzeumkerti gyermeknap, helyi iskolák, óvodák, a Pántlika néptánccsoport közreműködésével.A Csernátoni Burrogtató is ötödik kiadásához érkezik, erre szeptember harmadik hétvégéjén kerül sor, magyarországi és itthoni partnerekkel. Évről évre örvendetesen egyre több helybeli és környékbeli gépészember kapcsolódik be, hozza el traktorját, motorját. Tavaly a Petrovits-műhelyből származó Langen & Wolf Otto-motor restaurálása valósult meg, idén egy másik értékes darab, a brassói Brüder Schiel Gépgyárban készült Corona-motor felújítása zajlik a többi munkálat mellett. A múzeum időszakos kiadványát, a Csernátoni Füzeteket a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület adja ki, 2013 óta az anyaintézmény támogatásával. Tavaly a 67. lapszáma jelent meg. Jelentős fórum, általa a látogatók megismerhetik többek között a múzeum tevékenységeit, programjait, a gyűjtemény érdekes darabjait. Az intézmény munkatársai bekapcsolódnak a községben vagy a környéken szervezett programokba is, mint például az Ika-vári néptánctalálkozó, előadásokkal vagy kézműves műhelyekkel a Székelyföld Napok rendezvénysorozatába, vagy éppen a háromszéki turisztikai napok rendezvényeibe, de szakmai fórumokon is részt vesznek, ilyen volt tavaly többek közt a Sapientia EMTE sepsiszentgyörgyi fiókintézményében lezajlott, Az erdélyi agrárium – kihívások és lehetőségek a harmadik évezred küszöbén című konferencia, ahol szakmai körben mutatták be a múzeum mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményét. A Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület kezdeményezésére tavaly lezajlott szakmai zsűrizés és közönségszavazás nyomán a Damokos-kúria, valamint a múzeum és gyűjteménye is bekerült Háromszék hét csodája közé. Kis túlzással elmondható: a múzeum sokrétű gyűjteménye szinte naponta gyarapodik egy-egy tárggyal, írott dokumentummal. – A teljesség igénye nélkül jelzek néhány, a Székely Nemzeti Múzeum által megvásárolt tárgyat vagy gyűjteményt, mint a kézdivásárhelyi néhai Papp Ernő gyűjteménye, amely vetítőgépeket, korabeli filmplakátokat tartalmaz, és szépen dokumentálja a vidéki filmvetítés 1950 és 1989 közötti időszakát. De említhetek egy Perl és Társa által a felvidéki Vágszereden gyártott vetőgépet vagy az Esztelnekről megvásárolt Nicholson gőzkazánt, mely minden bizonnyal az utolsó gőzgép, amelyet vidékünkön begyűjthettünk. Adományokkal vagy egyesületünk által megvásárolt tárgyakkal, dokumentumokkal is gyarapodott a múzeum fotótára, szőttesanyaga, néprajzi eszköz-, tárgykészlete, a tűzoltófecskendők sora, illetve a mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény is – összegzett D. Haszmann Orsolya. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 25.Amikor a Csángóföldön járt Szent PéterTizenhárom moldvai csángó településről érkeztek azok a kicsik és nagyok, akik mesét mondtak a Bákó megyei Lujzikalagor Disznyó-hegyén lévő öreg diófa alatt vasárnap. Ízes nyelvjárásukra, elmondott tréfás történeteikre, vagy ahogy a szervezők nevezték: kincsükre még Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés exelnöke is kíváncsi volt. Hatodjára ültek össze a csángó magyarok kis és nagy mesemondói a Bákó melletti Lujzikalagorban szüleik, nagyszüleik vagy dédszüleik meséit bemutatni, továbbadni. Az Ádám család Disznyó-hegyi kertje, a közepén álló öreg diófa, a hatalmas katolikus templom tornyának árnyéka és nem utolsósorban a találkozó végéig kitartó szép idő mind-mind hozzájárult a vasárnapi rendezvény sikeréhez. Persze egyébre is szükség volt, mint például a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége néhány lelkes szervezőjének, az oktatók, valamint adatközlők ténykedésére. „Magam vagyok, nincs kinek mondjam a mesét” Elvégre a csángó mesék nem a Grimm testvérek történeteiből ismert varázslatokról, tündérekről és sárkányokról szólnak, sokkal inkább az életből merítenek. Azokból a „mindennapokból”, melyekben például ott találjuk Szent Pétert meg Jézuskát, akik Lujzikalagorba érve betérnek a zsugori asszony portájára. De találkozunk a cigánnyal, aki „pököleálát” akart tanulni, aztán jól megkapta a magáét, néne Trézsivel, a pletykás asszonnyal, meg az aranyálmát őrző három fivérrel, akik közül csak a legkisebb, a „legpröpödjítebb” járt sikerrel. De hallottunk az ördögöt „megcsaló”, csóréra vetkőzött és négykézláb mászkáló vénasszony történetéről is, no meg arról, miként futott a róka a kecske „seggibe”. Népviseletbe öltözött lábnyiki, magyarfalusi, pusztinai, külsőrekecsini, dumbravéni, máriafalvi, diószéni, trunki, klézsei, forrófalvi, csíkfalusi, frumószai és helyi elemisták és nagyobbacskák tolmácsolták a mókásabbnál mókásabb történeteket, de a főszervező Petres László helyi tanító időnként a Magyar Ház mögött álló diófa ágai alá invitálta az öregeket, a „keresztanyáit meg keresztapáit”, ahogyan Moldvában kedveskednek a szép korúaknak. Gyurka Lucian bá például Magyarfaluból hozott el egyet az általa ismert sok-sok mese közül, Dobos Rózsa pedig Külsőrekecsinből utazott Kalagorba. Amikor azt kérdeztük, hány csángó mesét ismer, vállvonogatás meg egy „nem is tudom” volt a válasz. Aztán némi gondolkodás után valamelyest pontosított: „Három nap es kéne, amíg összeszámlálnám”. A maga nyolcvan esztendejével rangidősnek számító néne Erzse, a klézsei Benke Erzsébet egy legyintéssel intézte el ugyanazt a kérdést: „tudok én többet es, de magam vagyok, nincs kinek mondjam”. A kisebbségi jogok harcosaként ismert orvos, Ádám Valérián Marosvásárhelyről tért haza, hogy néhai nagyszülei udvarában mesét olvasson fel abból a könyvből, melyet ő maga írt. Építkezni hitből, nyelvből, gyermekből Valójában a moldvai csángók egy kincsen ülnek – fogalmazott a mesemondó találkozó kiagyalója, Petres László. A helyi tanító bácsi, aki nyolc évvel ezelőtt a Babeş–Bolyai tanári állását hagyta ott a csángó gyerekekért, teljesen véletlenül pottyant a mesevilágba. „Valamikor a kezembe került Baka András diószéni mesemondó könyve. Nemcsak hogy egy délután alatt elolvastam, de rájöttem, hogy egy Benedek Elek-kaliberű mesemondóval van dolgunk, illetve egy olyan kinccsel, amin ülünk, s talán nem is tudunk róla” – idézte fel az újtusnádi születésű fiatalember. Petres akkor egyet gondolt, és Bakáról elnevezett mesemondó találkozót szervezett. Ötlete más tetszését is elnyerte, így a faluban évente – jó magyar szokás szerint – két hasonló eseményt is rendeznek: egyet Kalagorban a csángószövetség, egyet, afféle vándorrendezvényt, a vele olykor rivalizáló pedagógusszövetség. „Tény, hogy építkezni kell, nyelvből, hitből, gyermekekből” – mondta Petres László. Amíg van mese és gyermek, aki anyanyelvén tolmácsolja, nincs gond, állapította meg az anyaországi vendégsereg egyik tagja, Pánczél Károly, a Magyar Országgyűlés nemzetiösszetartozás-bizottságának elnöke, aki Szili Katalin társaságában érkezett Csángóföldre. Valahogy így gondolják a helyiek is. A falu szülöttje, Palkó Ágoston atya, aki jelenleg a marosjárai katolikus híveket szolgálja, úgy vélte: ha valaki ezelőtt huszonhét évvel azt mondja, hogy Csángóföldön, Lujzikalagorban lesz egy közösség, mely összeül, és magyar meséket mond, bolondnak tartották volna. „Hisz abban az időben a moldvai csángóktól elvették a nyelvüket, és csak titokban, susogva, suttogva mondhatták imáikat, énekeiket és meséiket” – mondta a pap. Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár) 2017. július 8.Lassítanák a nyelvváltást: kiterjesztenék a csángó oktatástA kisgyerekeket is bevonná moldvai oktatási programjába a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, hogy a lurkók még a szótárrobbanás előtt, első nyelvként sajátíthassák el a magyart. A csángóföldi pedagógusok szerint a program szélesebb alapokra helyezése lassíthatná a nyelvváltás folyamatát. Óvodáskorú, sőt annál kisebb gyerekekre is kiterjesztené a Moldvai Csángó Magyar Oktatási Programot a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ). A kisebbek számára idén kísérleti jelleggel három Bákó megyei településen beindított iskolán kívüli foglalkozásokat a 2017/2018-as tanévtől újabb helységekre terjesztenék ki, így érve el, hogy a kicsik még a szótárrobbanás előtti időszakban (1,5-2 éves korban, amikor a gyerek szókincse nagyon hirtelen megnövekszik) találkozzanak, ismerkedjenek a magyar nyelvvel – mondta el a Krónika kérdésére Márton Attila programfelelős. A magyar kormány támogatásával fenntartott csángóföldi oktatási program koordinátora elmondta, jelenleg 29 Bákó megyei közösségben zajlik a magyar nyelv oktatása, legtöbb helyen hivatalos, iskolai keretek között, csupán az oneşti-i útvonalon, Újfalu, Szőlőhegy, Szitás és Bahána településen korlátozódtak iskolán kívüli tevékenységekre. Márton Attila kifejtette, a legtöbb településen már régóta jelen vannak oktatóik, élvezik a közösség bizalmát, így a jövőben az a céljuk, hogy elmozduljanak az óvodáskorú, vagy ennél is kisebb gyerekek irányába. „Ez lenne igazából a jó alaphelyzet, akkor a gyerekek már egy egészséges kétnyelvű környezetben kezdenének el beszélni” – indokolta a döntést a programfelelős, elmondva, hogy a tervek szerint oktatóik napi két-három órát foglalkoznának a másfél évesnél idősebb, de még nem iskoláskorú gyerekekkel. „Az lenne az ideális, ha még a szótárrobbanás előtt naponta olyan környezetben tartózkodnának, ahol magyarul beszélnek velük: így a magyar nem lenne egy utólagos, felvett második nyelv számukra” – indokolta az új célkitűzést Márton Attila. Elmondta, a kisebb gyerekek oktatási programba való bevonására már a júniusban befejeződött 2016/2017-es tanévben is kísérletet tettek, Magyarfaluban, Pusztinán és Lészpeden foglalkoztak kisgyerekekkel is oktatóik, és a következő tanévben újabb helységekben vezetnék be az újítást. „Reméljük, hogy jövőre több oktatási helyszín lesz, ahol az oktatónak lesz ideje és energiája, hogy a kisebb gyerekekre is figyeljen” – jelentette ki Márton Attila, aki szerint az apróságokkal iskolán kívüli tevékenységek keretében foglalkoznának a pedagógusok. Folyamatos a nyelvváltás A kezdeményezést, hogy minél fiatalabb korban kezdjék el a magyar nyelv oktatását a Csángóföldön, Petres László is hasznosnak tartja, aki nyolcadik éve tanítja magyarra a csángó gyerekeket Lujzikalagorban. Minél kisebb korban kezdenek el magyarórára járni a gyerekek, annál inkább kötődni fognak ehhez a későbbiekben, mondta a pedagógus, de az esetleges buktatókra is felhívta a figyelmet. Kifejtette, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének (MCSMSZ) alkalmazottjaként maga is foglalkozik óvodáskorúakkal, négy-ötéves tanítványai maguktól, többnyire nagyobb testvéreikkel kezdtek el magyarórára járni. „Az elsők között voltam a programban, aki óvodáskorú gyerekeket is befogadott, de nincs lehetőség arra, hogy összeszedjem őket és csak velük foglalkozzak” – magyarázta. A nyelvváltás folyamata – amikor a magyar helyett románul kezdenek beszélni, vagy párhuzamosan használják mindkét nyelvet a csángók – mindenik faluban megfigyelhető, egyes helyeken előrehaladott, máshol kevésbé előrehaladott formában. Nagy eltérések lehetnek a települések között, van, ahol jó a nyelvállapot, nemcsak az idősek ismerik és beszélik anyanyelvi szinten a magyart, hanem a 20-30 évesek is használják, mondta Petres Lészpedet, Pusztinát, Klézsét, Külsőrekecsint, Dumbravént, Magyarfalut, Lábnyikot említve példaként. „És vannak falvak, ahol a fiatal korosztály ért, de már nem nagyon beszél, és olyanok is, ahol annyira kevéssé tudnak már magyarul, hogy nem vállalják fel, még szüleik, rokonságuk előtt sem” – magyarázta Petres László. Elveszőben az organikus csángó világ Lujzikalagor például öntudatos, nagy hagyományokkal rendelkező település, ahol a 90-es évek elején történt a nyelvváltás, amikor az óvodába, iskolába járó gyerekek már második nyelvként hozták otthonról a magyart. „A jó nyelvállapotú falvak többségében most zajlik ez a folyamat, és ha az oktatási programnak lenne egy szélesebb alapja, ki tudna teljesedni egy napközi- és óvoda programban, az sokat segítene abban, hogy ha nem is áll meg, legalább lelassuljon” – magyarázta a csángóföldi pedagógus. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár) 2017. július 20.Identitásukkal fizetnek a csángók a békéértA Bákótól alig néhány kilométerre fekvő Lujzikalagor Csángóföld mindmáig egyik „legtisztább” települése. A mára több ezres nagyközséggé duzzadt település mintegy 92 százaléka megőrizte ősi, római katolikus vallását. Bár az emberek magyarul beszélnek, a legtöbb helyi hivatalosan mégis románnak vallja magát. Az Erdélyből vagy az anyaországból érkezőknek már a műútról való letérőtől meglepetést rejteget Lujzikalagor. Azok, akik egy lepusztult, elszigetelt, szegény falura számítanak, ahol népviseletbe öltözött öregek ülnek a poros út menti kunyhóik előtt, csalódniuk kell. Már a falunévtábla előtti szakaszon Lujzikalagor egy virágzó település képét nyújtja. Egymás mellett sorakoznak a szebbnél szebb emeletes házak. Bent a faluban minden harmadik házon látszik, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben épült. Az idegen kapkodja a fejét, miközben azon töpreng, miből tellett ennek „az archaikus népnek” ilyen palotákra. A sikertörténet mögött azonban komoly fizikai munka és sok lelki áldozat rejlik. A szorgalmas mesteremberek hírében álló kalagoriak már a 90-es évek közepétől külföldön keresik kenyerüket; az elején csak Magyarországra merészkedtek át, aztán egyre távolabb. Legtöbbjük számára hosszú ideig Olaszország biztosította a gyarapodás lehetőségét, mára viszont a kedvelt célállomások odébb kerültek. A mai fiatalok Nagy Britanniát vagy a skandináv államokat választják. A kívülállóknak nincs honnan tudniuk, hogy számos villa félig vagy teljesen üresen tátong. Jobb esetben a vendégmunkások hazatértek, de a külföldön felnőtt gyermekeik már nem. Rosszabb esetben a teljes család a végleges kitelepülés mellett döntött, és most árulni próbálja a házát. Munkásokból lett vállalkozók Gábor Florentin – aki kilenc esztendőt húzott le az olasz csizma szárában – a szerencsésebbek közé tartozik. Felnőtt gyermekei itthon szeretnének boldogulni, így feleségével, lányával és fiával egy fedél alatt lakik. Ma már semmi pénzért nem menne külföldre, meg is engedheti ezt magának, hiszen jó hírnévnek örvendő építkezési vállalkozó. Nem ő keresi a munkát, hanem a munka találja meg őt. Egyetlen gondja van: egyre nehezebben kerít szakembert. Akkora a hiány, hogy újabban a Pruton túli Moldáviából érkezőket kell foglalkoztatnia. Irigykednek is a környékbeli románok, hogy a lujzikalagoriaknak milyen jól megy soruk. „Mük megdolgoztunk a pénzért, nem loptuk azt!” – állítja büszkén az ötven esztendős vállalkozó. Mint meséli, a csángók rosszallói már azt is kitalálták, hogy a magyar kormány pénzeli őket. Legutóbb azt hallotta vissza, hogy „bezzeg ennek a csángó falunak még vendéglője is van”! Florentin büszke a falujára, sőt a vendéglőjére is, amely akkora, mint egy bálterem. Dicsekedhet vele, hiszen ő és a csapata építette. Mint meséli, a bákói románok is a katolikusokkal szeretnek dolgoztatni, mert sokkal megbízhatóbbnak tartják őket, mint saját szakembereiket. Gábor Florentinnal ellentétben a Veres házaspár nemcsak a falu és a megye határán lépett túl, de gombatenyészetével a teljes moldvai piacot behálózta. A havi húsz tonna gomba előállításán és értékesítésén harminc alkalmazott dolgozik. Pétert és Lilit csak az bántja, hogy a hipermarket-láncok a különböző illetékeikkel teljesen lebőrözik a termelőket. A multinacionális cégek –amelyek üzleteikben csak a polcot biztosítják busás összeg fejében – kétszer annyit nyernek a terméken, mint ők, akik megkínlódnak a gomba előállításával és forgalmazásával. A rövid szavatosság okozta kockázatokról nem is beszélve. „Van, amikor nyáron tonnaszámra dobjuk el a gombát. De nem panaszkodunk, mert megver az Isten; a húsvét előtti nagyböjti időszak előre kárpótol” – mondja Veres Péter. Megfékezni a megállíthatatlant Míg az öregek egymás közt csángóul beszélnek, a fiatalabbak románul. Értenek magyarul, de ha nem muszáj, nem erőltetik meg magukat. Őseik nyelve nem csak a templom meg az iskola falai közül szorult ki, az otthonokból is kezd kikopni. Szélmalomharcán keresztül a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége megpróbál mindent megtenni a megállíthatatlan megállításáért. A nyelvi asszimiláció fékezéséért pedagógusai idestova tíz éve biztosítják a fakultatív magyarórákat. Petres László 2010 szeptembere óta él és tanít Csángóföldön. A kincses várost és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem katedráját cserélte fel Lujzikalagorra és Ádámék ingyen a rendelkezésére bocsátott családi házára, amelynek egyik szobájába osztálytermet, a másikba pedig az otthonát rendezte be. Hét évvel ezelőtt doktorálni készült, ezért vállalta az egyesztendős kiruccanást. Aztán rájött, hogy az oktatásban nem érdemes egyéves ciklusban gondolkodni, így kitolta háromra. De miként lett a három esztendőből hét? „Moldva-betegség” – vágja rá. Ez idő alatt tájházat hozott létre, focibajnokságot szervezett, mesemondó-találkozókat rendezett, és sok-sok gyereket tanított – vagy legalábbis tanítgatott – anyanyelvén megszólalni. Mindezt kemény ellenszélben tette, ugyanis hol az iskolaigazgató, hol a polgármester, hol valamelyik pap igyekezett keresztbetenni. Kimondottan nagy meccseim nem voltak. De nekem nem is kell kampányolnom a szülőknél, hogy küldjék a gyermekeiket magyarórára. Jönnek azok maguktól; testvér testvért hoz, barát barátot. És így, szép lassan terjed a híre” – mondja a „tanító bácsi”, aki jelenleg is heti két-három alkalommal mintegy félszáz gyerekkel foglalkozik. Ez az iskolaköteles kalagoriak egynegyedét teszi ki, ami lehet sok is, kevés is – nézőpont kérdése. Ha figyelembe vesszük, hogy a faluban már 1844-ben működött magyar tannyelvű iskola, míg a románt rá negyvenkét évre alapították, nagyon kevés. Szintén kevés, ha a második világháború utáni helyzettel vonunk párhuzamot. A településen 1948 és 1955 között nemcsak óvoda és hétosztályos magyar nyelvű általános iskola működött, de bentlakás is létezett, ahová más csángótelepülésekről is érkeztek gyerekek. Sőt az 1954–1955-ös tanévben a román tagozaton is bevezették a magyar nyelv oktatását. De abban az esetben is kevésnek számít a fakultatív órákra járó nebulók száma, ha azt nézzük, hogy Lujzikalagorban szinte mindenki római katolikus, és a lakosság csaknem 70 százaléka érti és beszéli anyanyelvét. Soknak tűnhet az ötven gyerek, ha a községvezetés, az állami iskola tanügyi káderei és a papság ellenséges hozzáállását vesszük figyelembe. „Nem tiltják, de hittanórán meg-megkérdezik a gyerekektől, hogy tulajdonképpen miért is járnak magyar órára. A papok azt próbálják az itteniekbe sulykolni, hogy az érvényesüléshez a csángóknak jó románoknak kell lenniük” – mondja Petres. Ilyen körülmények között szinte esélytelen „bevinni” a magyar órákat az iskolába. Valamikor a jelenlegi tanító elődje, Szász Csilla idejében volt rá kísérlet, hogy a szülők aláírást gyűjtöttek. Azonban a polgármester és az igazgató egyenként hívatta be a kérvényezőket, és „kérte fel” őket szignójuk visszavonására. Gondok az öntudattal Petres László, a csángók életébe jócskán belekóstolt kívülálló úgy látja, a faluban a továbblépéshez leginkább a nemzeti öntudat hiányzik. „Ha megkérdezed a falu lakóit, minek tartják magukat, azt mondják, elsősorban románoknak. Merthogy Romániában élnek. Másodsorban római katolikusoknak. Csak harmadsorban jön be a nyelvi tényező. Így van akkor is, amikor szavazni kell. A politikában a szociáldemokrata és a liberális párt létezik számukra, az RMDSZ-t és célkitűzéseit nemigen értik. »Mit tud tenni értünk az udéméré?« – szokták kérdezni” – ecseteli a helyzetet az Újtusnádról származó, Kalagorban ragadt pedagógus. Minden egyes szavát alátámasztja Gábor Florentin eszmefuttatása is. A középkorú férfi szülei egymás közt magyarul beszélnek, ő és felesége viszont románul kommunikál. Nagykorú gyermekei jobbára csak az állam nyelvét beszélik, anyanyelvükön legfeljebb tőmondatokat képesek megfogalmazni. Mint mondja, mindig is románul beszéltek a gyerekekkel, hogy ne tegyék ki annak a megaláztatásnak, amiben hajdanán nekik volt részük. „Mük nem tudtunk helyesen oláhul, ezért sokat csúfolódtak velünk Bákóban” – emlékszik vissza a megyeszékhelyen töltött középiskolás éveire. Amikor egy kicsit meredekebb témára, a Székelyföld autonómiájának kérdésére térünk, a családfőnek teljesen elkomolyodik a tekintete. Fejcsóválások közepette fejtegeti, hogy az önrendelkezés esetleges kivívása miért nem tenne jót a csángóságnak. „Így is sokat bozgoroznak münket, azután még jobban támadnának. Nekünk egy dologra van szükségünk: a békére!” – mondja, és érveit, legalábbis a csángóság szemszögéből, szinte lehetetlen nem elfogadni. Bármennyire is furcsa, a lujzikalagori csángók nemzeti öntudata leginkább az 1989 utáni szabad világban kopott meg. A 19. század végén a falu 1878 lakosából 1802 vallotta magát magyarnak. Ez az arány fél évszázadon keresztül szinte nem is változott: a két világháború között, 1930-ban az 1879 kalagoriból 1800 tartotta magát magyar anyanyelvűnek. Sőt a nemzeti szocializmus tomboló korszakában, 1984-ben a 6329 lakó zöme is magyar anyanyelvűként nyilatkozott a cenzuson. Az arány száznyolcvan fokos változása alig nyolc év múlva, az 1992-es népszámláláson következett be. Ekkor az 5277 megkérdezettből mindössze 27 személyt jegyeztek be csángóként és egyetlen egyet magyarként. A statisztikai adatok azóta sem változtak, a 2002-es népszámlálás öt magyart és kilenc csángót talált a faluban, a legutóbbi 2011-es cenzuson a 3333-ból alig 35 fő vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Mindezt olyan körülmények között, hogy sem bevándorlás, sem lakosságcsere nem történt. Az identitás formálásában – vagy nevezhetjük így is, átformálásában – a legnagyobb szerepet a Jászvásárból irányított római katolikus egyház játssza. A csángók általában – és a lujzikalagoriak főként – nemcsak hogy istenhívők, de templomjárók is. Nincs olyan roráté, amely Florentin édesapja, a 77 esztendős Gábor János nélkül kezdődne el. Az öreg naponta fél hatkor kel, s ha esik, ha hull, hatkor már ott ül a majdhogynem katedrális méretű templomban. Az Olaszországban töltött kilenc év alatt fia négy olyan vasárnapot számolt össze, amikor valamilyen okból kifolyólag nem jutott el a szentmisére. A jászvásári püspökség újabban csángó papokat kezdett kiküldeni Itáliába, hogy románul szolgálják az ott élő moldvai közösséget. Bizonyos számítások szerint csupán Lujzikalagorból mintegy ezernyolcszázan élnek a csizma különböző részeiben. Az sem mellékes, hogy a falu több mint száz papot adott az utóbbi fél évszázadban. Közülük több mint nyolcvanan most is szolgálnak – legtöbbjük Moldvában, néhányan Erdélyben, Magyarországon vagy Nyugaton. Csupán a két, egybenőtt falvat, Lujzikalagort és Oszebicet jelentő községben a plébános mellett még öten tevékenykednek. És az utánpótlás sem marad el… „Most is van két hetedik osztályos diákom, akik teológiára szeretnének felvételizni, de még gondolkodnak, hogy Gyulafehérvárra jelentkezzenek-e vagy Jászvásárra, azaz magyar papok legyenek vagy románok” – mondja Petres. Papi diktatúra A csángóföldi magyar misézés örök álom marad. Több mint száz évvel ezelőtt Camilli jászvásári püspököt idézve dr. Iosif Petru lelkipásztor a következőket írta a lujzikalagorikanak: „1915. május 6-án néhány öntudatlan lujzikalagori fellebbezőnek válaszolva, akik azt kérték, hogy templomaikban magyarul énekeljenek és prédikáljanak, a püspök így válaszolt: a panaszosok kellene hogy tudják, hogy Romániában a román nép nyelve a román, és nem is lehet más. Tehát átkot követne el saját nemzete ellen az a román állampolgár, aki azt követelné, hogy saját országában egy idegen nyelvet beszéljenek, például a magyart. Most kérdem én Lujzikalagor lakóit, azokat, akik »nem keverednek más nemzetekkel« , akiknek ebben az országban megadatott minden állampolgári és politikai jog, akik ebben az országban születtek és nőttek fel, amelynek kenyerét eszik, mondják meg nekem, magyarok ők, vagy románok? Mert hogyha magyarok, menjenek Magyarországra, ahol a magyar nyelvet beszélik, de ha románok, ahogy valójában azok, akkor meg kellene szégyelljék magukat, hogy nem ismerik hazájuk nyelvét; bizonyíték erre a levél is, amelyet szintén román nyelven írnak.” Bő évszázad elteltével a helyzet mit sem változott. Minden hasonló kérésre a jelenlegi egyházfő, Petru Ghergheli majdhogynem azonos választ szokott adni. A magyar az ördög nyelve A Jászvásáron képzett papok nemcsak a liturgia nyelvét határozzák meg, de a csángóság „gyermekszobájába” és „konyhanyelvébe” is jócskán beleszólnak. A templomtorony egyik lépcsőfordulatánál kétoldalas gépelt lista hirdeti, milyen keresztneveket lehet adni a születendő utódoknak. A lehető legtermészetesebb, hogy a lajstrom nem tartalmaz Kevin, Dzsenifer, Lolita, Arnold, Tárzán vagy Vulfia-szerű neveket, azonban hiányzik a Béla, az Eszter, a Hunor, a Réka, meg egyáltalán minden, ami magyar csengésű. Nem is csoda, hisz nem egy olyan lelkész fordult meg a faluban, aki az ördög nyelvének nevezte a magyart vagy éppenséggel azt a jellegzetes csángó nyelvjárást, amit egykoron felmenői is beszéltek, és ő maga is értett. Néha-néha a közösségnek viszont olyan káplánhoz is van szerencséje, aki nem tagadja meg nemzetét, a templom falain kívül hajlandó egy-egy utcasarkon az idősebbekkel magyarul is elcsevegni. Amint kitudódik, hogy magyarbarát, társai beárulják, a püspök meg azon nyomban elhelyezi – állítják a helyiek. A falu szülöttje, Ádám Valérián Marosvásárhelyen élő és a moldvai csángók jogaiért küzdő orvos az egyik háztetőre mutat: „Ott van az a parabolaantenna, mit ír rajta? Semmit. De látszik, hogy valamikor valamit írt, csakhogy lefestették fehérre.” A lujzikalagori „tányérfestésnek” külön története van; minden a Duna TV segélyakciójával kezdődött. Amikor a 90-es évek közepén a nemzet televíziója úgy döntött, az adó – és más magyar nyelvű csatornák – vételezésére parabola antennákat ajánlott fel ajándékba, az akkor Budapesten tanuló Ádám Valérián negyvenkét tányért „irányított” szülőfalujába. Mindenki örült, és nyomban felszerelte a világra néző szerkentyűt háza tetejére. Sőt a dunások csángóföldi látogatása során kétszázhetvenen be is álltak a tévések baráti körébe. „Amikor egy pár hét után ismét hazalátogattam, azt vettem észre, hogy a tányérok eltűntek a háztetőkről. Kiderült, hogy a plébános megtiltotta a használatukat. Azon a címen szereltette le, hogy azon szexfilmek mennek! Nyilván nem a felnőtt csatornák jelentették a gondot, különben a papok nem kötelezték volna a falubelieket, hogy álljanak ki a dunások baráti köréből. És a ma is imitt-amott még fellelhető tányérokon nyilván, nem a Duna TV neve lenne lekenve” – állapítja meg keserűen a történtek óta orvosi oklevelet szerzett fiatalember. Vannak kivételek is… 2017. augusztus 24.Arany-ballada ihlette képregény-sorozat is készültUdvartér Alkotótábor – már nem utópia Utópia címmel zajlott le a Kézdiszékért és Strázsa egyesületek szervezésében az első Udvartér Olvasó- és Alkotótábor július 31. és augusztus 12. között a Hargita megyei Sopárkút panzióban. A magyarországi példákból építkező, azokat megújító kéthetes eseményen 12 önkéntes táborvezető és 38 középiskolás táborozó vett részt Erdélyből, Moldvából és Magyarországról. Amint azt a tábor neve is jelzi, a tevékenységek gerincét az udvarterek céhműhelyeinek mintájára kialakított műhelygyakorlatok alkották, az itt született alkotások képezték a táborzáró munkabemutató szabadtéri kiállítás és előadás alapját. Keresztes Ágnes és Léstyán Attila színművészek, valamint Balogh Attila rendező drámafoglalkozásokat tartott a táborozóknak, a zeneműhely meghívottjai Fazakas Etele sepsiszentgyörgyi zenész és Fazakas István műkedvelő zenész (civilben filozófus) voltak. Barabás Ágota a stúdióműhelyt irányította, a médiaműhelyt Németh Szabolcs Előd, az Erdély FM műsorszerkesztője és Antal Szabolcs, az M5 operatőre. A „scriptórium” műhelyt Benedek Zsolt dramaturg, Deme Johanna egyetemi hallgató és Ferencz Éva tanár vezették. A tábor adminisztrációs teendőit Ferencz Attila, a Kézdiszékért Egyesület elnöke látta el. A műhelyvezetők mellett meghívott előadók is tartottak előadásokat. A tábor vendégei voltak Marosán Csaba színművész, T. Szabó Levente egyetemi docens, Kocsis István hatvani ny. könyvtárigazgató, a Fábián Zoltán Olvasótábor alapítója, Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás, a Fantomatika képregény szerzőpárosa, Ruszka Sándor református lelkész, Petres László lujzikalagori magyartanár, Borcsa János kritikus, könyvkiadó, Borcsa Imola író, Kerekes Emőke fotográfus, Golicza Előd műépítész, díszlettervező, Gál Zoltán műépítész, Ürmösi-Incze Mária és Hunor néptáncosok és Ardeleanu Daniel, alias GRID, aki dj-partival szórakoztatta a táborozókat. A tábor utolsó előtti napján mintegy 50 érdeklődő, szülő, barát jelenlétében összegezték a táborban tanultakat, tapasztaltakat. Az Arany János-emlékév jegyében esett a választás a Tengerihántás című balladát feldolgozó összműhely-bemutatóra. A magyarországi Magyartanárok Egyesülete és a Balassi Intézet ajánlásával működő tábort a Nemzeti Kulturális Alap, a Pillangó Alapítvány, Hargita Megye Tanácsa, a Julius Meinl Románia, Kézdivásárhely önkormányzata és a Fuel Management Kft. támogatta. F. É. / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) lapozás: 1-23
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
